Van ez a zene, ami nem hagy nyugodni és jól ki kell írni magamból ezt a nyugtalanságot: ez a Neurodisco lemeze, ami a soundcloud oldalán jelent meg a minap.
A zene kulturális és történelmi szerepe korszakonként és geopolitikai helyzetenként eltérő lehet, ha nem számoljuk egyéni életünk élményeit. Ez nyilván közhely. Jómagam például általában akkor hallgatok zenét, ha keresek valamit, ami illik az adott hangulatomhoz, ha spirituális élményre vágyom, ha el akarom nyomni a metró zaját, ha felidegesített valami a munkahelyemen, ha kitáncolnám magam, mert leszívott az élet, ha sírni szeretnék, ha el akarom felejteni, hogy éppen mosogatok, pedig utálok mosogatni, vagy éppen nagyon műveltnek szeretnék tűnni.
Aztán vannak zenék, amiket sehová sem lehet illeszteni, ha nem vagyunk képzett zenészek vagy a kísérleti hangok odaadó hívei, akik egy egyórás csernobili csenddel vagy helikopter rotorok zakatolásával kelnek-fekszenek.
Amikor ilyen muzsikával találkozunk, nem tudjuk, mi a teendő: sírjunk, nevessünk, nyomjuk ki, netán kezdjünk el mosogatni?
Majd a kezdeti tanácstalanságot követi a kíváncsiság: ezt mégis miért? mit fog ebből kihozni? és persze az obligát: ’mit szívott ez? nekem is adjon belőle’ /köszönöm, nem kérek, rendkívül be vagyok gombázva’.
Ide tartozik a Neurodisco zenéje is. Hasonlítgatni lehetne megannyi kísérletező kedvű, megnyugtatóan groteszk humorérzékkel rendelkező zenész alkotásaihoz, eszembe is jut például Mr Oizo vagy Cristobal Tapia de Veer, de még Captain Beefheart vagy John Lurie is, etc.
However, ki nem állhatom a hasonlítgatásokat, minden műalkotást hagyjunk csak érvényesülni, úgy ahogy van - önmagában.
Önmagában, persze… de ez a zene nem lenne meg mások nélkül: ha nem lenne Szomszédok, Moloko, A.E. Bizottság, fogpolirízó, bossa nova, Led Zeppelin, dárenbész, a mindennapi kenyerünket megadó ATM vagy az ügyfélszolgálati asszisztens bejelentkezéséig agyvelőnket sokkolni hivatott ’várakozó-zene’ és még sorolhatnám rogyásig.
A Neurodisco névvel fémjelzett one-man project abból táplálkozik, ami minket ér nap mint nap, azoknak a behatásoknak az összessége és annak kifacsart és piedesztálra emelt és intelligensen kifigurázott paródiája.
A Neurodisco zenéjét hallgatva nem fogunk elmélyedni egy kellemes ritmusban, hangulatban, vagy netán elrévedni, rájönni valamire. Hanem
folyamatosan ki leszünk téve annak az állapotnak, hogy nem tudjuk, mi következik, éppen honnan záporozik a fülhallgatóból közvetlenül az agyunkba,
vagy a hangszórónkból a légtérbe valami váratlan ütem, ritmus, hangszín, ami felülír mindent, amire éppen ráülhettünk volna. A Neurodisco soundcloud-on debütáló lemezére nagyon sok mindent lehet mondani: ha kifinomultak szeretnénk lenni, mondhatnánk azt, hogy eklektikus; ha dörzsölt zenekritikusnak akarunk tűnni legalább egyszer használni kell a 'ravasz' jelzőt, ha a lelkünk mélyébe tekintünk és kimegyünk a lakásból és megkérdezzük a bennünk élő utca emberét, akkor 'agyfasz'. Agyfasz: de milyen áron: egy elismerő félmosoly és gyönyörködve felvillanó tekintet kíséretében jelentheti ki mindenki, hogy ’ez bizony agyfasz', aki vágyik arra, hogy olyan zenét hallgasson, ami másodpercenként viheti el egymástól távol eső világokba: megsimogassa, felidegesítse, aztán megnevetesse, elképessze, lehangolja és barátilag hátba rugdossa. Vadromantikus, posztmodern, kegyetlen, kompromisszummentes, infantilis és szakértői.
Öt hozsannából négyésfélre értekeljük, de csak azért, mert az öt az már anyukánk főztje lenne.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
