Kultúr Krimó

Cserna-Szabó András nevével már lassan 15 éve, hogy először találkoztam. Ekkor még gimnazista voltam, és szenvedélyesen rajongtam Oscar Wilde-ért. Cserna-Szabó András az Élet és Irodalomba írt róla egy cikket Herespicc címmel (LINK), ami annyira megtetszett, hogy Lovasi András, Kiss Tibi és persze Wilde mellé a kivágott cikk is felkerült az ajtómra, ami akkortájt az önkifejeződésem egyik eszköze volt. Valahogy mégis elkerültek a könyvei, bár a cikkeit mindig szívesen olvastam. Szerencsére ennek vége, és Cserna-Szabó és én egymásra találtunk. 

A Pusziboltról direkt nem is olvastam előre semmit, úgy vágtam bele, hogy semmi előítéletem ne legyen – szerencsére még fülszöveg sem tartozott ehhez a kiadáshoz. Ezért aztán kicsit néztem is az elején - mi ez vajon, regény? De hát minden fejezet teljesen más... Novellák lennének? Miért nincs címük akkor? Aztán ahogy haladtam előre, szépen kezdtek összeérni a szálak: egyes részek (fejezetek?) főszereplői feltűntek mellékszereplőként, a helyszínek lassan jól ismertté váltak, egyes történetek később már szóbeszédként keringtek. Mégis úgy értem a végére a könyvnek, hogy nem tudtam eldönteni, vajon novelláskötetet vagy regényt olvastam – és ez az egyik zsenialitása a Pusziboltnak. 

Minden kis fejezetben kitárul egy ajtó, amin keresztül szép magyar valóságokba pillanthatunk be. Annyira hazai, annyira letagadhatatlanul magyar – a hangulata, az a keserédes, cinikus hozzáállás, az örök pesszimizmus, a pénz és a nők – a boldogság? – örökös hajkurászása... Az eperajkú lányokba belebolonduló családapák, akik Unicumba fojtják bánatukat, a kisstílű bűnözők, akik végül csak kisurrannak az ember kezéből, a férfiak, az egyszerű emberek, akiknek életében olyan kevés a boldog pillanat, hogy talán kár is az a kevés bele, mert csak van mit sajnálni... És ha bezár a puszibolt? Volt nyitva igazán valamikor? 

A történeteket átszövi egyfajta szürreális szál, de az ember mégis azt érzi, miért is ne történhetne meg? Tényleg lehetetlen lenne, hogy Jézus bekopogtasson karácsonykor? Talán nem lehet úgy meghalni, hogy az ember elenyészik, semmivé lesz, a külvilág pedig ebből nem is vesz észre semmit? Lehet szeretni egy medvét? Lehet szeretni a meg nem született gyermeket, és elszomorodni, igazán elcsüggedni, amikor az egyetlen meg nem született kisfiad elválik? Tényleg nincs olyan pisztoly, ami olyan langyos és hívogató, hogy aki egy kicsit is elgondolkozott rajta, van-e értelme az életnek, nem tud ellenállni a hívogató csillogásának?

Nem tudtam kedvencet választani a fejezetek közül, de azt hiszem, ez tipikusan az a könyv, amit nem lehet egyszer elolvasni. Talán ha kétszer, háromszor, négyszer is végigfutok rajta, jobban összeáll majd egy kép, más megvilágításba kerül minden, hiszen már tudni fogom mindazt, amit most még nem tudtam az elején. Talán akkor meglesz a kedvenc.

Sok értékelésben olvastam, hogy milyen vicces ez a könyv, de valahogy nekem sosem jutott eszembe nevetni. Inkább súlyosnak gondolom, groteszknek, elgondolkodtatónak. Nem tudtam egy este pár fejezetnél többet olvasni, mert minden rész nagy hatással volt rám. Ajánlom mindenkinek, aki szeretne valami igazán komolyat olvasni, amiben olyan a valóság, hogy nincs egy csepp valóságtartalma sem. Nekem biztosan nem ez volt az utolsó Cserna-Szabó könyvem!