„Az a szépség, amikor a tengeren álló csónakodban ülve meghallod a felhők mögül a vadludakat”

Araki Nobuyoshi képei közt Simon Márton kalauzol

A Mai Manó Házban a Fotóhónap 2019 kortárs fotográfiai fesztivál keretében tekinthettük meg Araki Nobuyoshi életművének egy szeletét. A kiállítás az Érzelmes utazás nevet viselte, és pár alkalommal Simon Márton kalauzolta a közönséget ezen a néhol bizsergető, másutt borzongató tárlaton, Nobuyoshi Japánjában. A mester életművéből készült válogatás 2020. január 19-ig volt megtekinthető. Hogy miért írok róla utólag? Mert nyomokat hagyott, kíváncsivá tett és olyan emlékeztetővel szolgált, amit jó volt, amit ideje volt újra megkapnom.

Bármennyire is tudatosan igyekszem tágítani befogadói attitűdömet és bármennyire is tisztában vagyok a mi, európai kultúrkörünk határaival, kereteivel, Araki mester képei mégiscsak a zsidó-keresztény kultúrkörben nevelkedett nézővel találkoznak, amikor a Mai Manó Ház tárlatán „megismerkedünk” egymással.

 Fotó: uk.phaidon.com

Kissé pironkodom és higgadt, elemző figyelmet igyekszem aktiválni, hogy Simon Márton „használati utasítása” értelmében ki tudjam kapcsolni a zavartságot, a szokásos európai kényelmetlenség-érzést az explicit meztelenség és explicit szexualitás-ábrázolás láttán.

A japánoknál a szexualitás, a meztelenség, a képeken megjelenített kötözés – ami egyébiránt egy külön művészeti ág, az itt bemutatott fotókon a kinbaku-t láthatjuk – egészen mást jelent, másképpen része a hétköznapoknak, mint nálunk.

Az ő szexusukat nem korlátozza-szabályozza-gátolja morál, erkölcs, keresztény vallási dogmák.

Különösen izgalmas megfigyelnem magamon, hogy a szexualitás, az önismeret iránt lassan 20 éve érdeklődő emberként is mennyire hatnak a tanult minták, mennyire nehéz leküzdenem egy fotón ábrázolt pénisz láttán azt a nehezen leírható viszolygást, amit az kelt, hogy úgy tanultuk: ez illetlen. Említett képen egyébként egy makkon trónoló csiga látható. Mindez körülbelül egy A2-es nyomaton. Ezen a ponton úgy tűnik másokban is aktiválódik a beépített cenzúra, mert egy lány – aki egyébként a párjával van jelen (Ez miért érdekes? Megerősíti azt illető kételyeinket, hogy esélytelen, hogy ő tényleg nem tudja azt, amit már mindenki más.) – megkérdezi vezetőnket, a „The Last Poets” pólót viselő költőt, hogy mit is láthatunk ezen a képen.Simon Mártont azonban nem lehet ilyen átlátszó provokációval zavarba ejteni: „Ha valakinek esetleg nem lenne egyértelmű, akkor igen, ez itt egy fasz.” Keresetlensége tökéletesen leszereli a lányt, akin még sokáig gondolkodom. Valóban ilyen erős az a belső cenzor? Tényleg szükséges így kifejeznünk feldolgozatlan zavarunkat egy teremnyi idegen előtt? Milyen nyereségünk származhat abból, ha ilyen módon próbáljuk kínos helyzetbe hozni a másikat – aki ebben az esetben ráadásul azért van jelen, hogy interpretációjával, szakmai ismereteivel (Simon Márton műfordító is, japán művek magyar fordítása is kötődik nevéhez) gazdagítsa számunkra az élményt, megkönnyítse valami olyannak a befogadását, amire nem készítenek fel minket megfelelően.

Fotó: Mai Manó Ház instagram oldala

És, hogy mi volt az, amivel hozzájárult ahhoz, hogy könnyebb legyen belépnünk Araki világába, aki egyébként úgy fogalmaz:

„A fénykép csak akkor készül el igazán, amikor valaki ránéz és olyan kapcsolat alakul ki, melyben a művet saját történetéhez tudja fűzni.”

A kiállítás összesen hét helyiséget foglal el, és ő mindenhol felolvas vagy szaval nekünk. Japán regényeket ismertet meg velünk. Nehéz szavakba foglalni az érzést, amit a japán irodalmi nyelvezet keltett bennem. Számomra olyan, mint a zen művészet: egyszerre végtelenül letisztult, szinte már üres, mégis ebben az ürességben olyan tartalmakat vélek megérezni, amelyek a néhol talán túlontúl is kifejező magyar irodalmi nyelvezetben nem elérhetőek - megint csak: nekem.

Elérhetetlenek, mert minden olyan pontosan kerül megfogalmazásra, hogy nincs esélyem mögé gondolni, magamat elhelyezni a történetben. Kedvem támad japán irodalmat olvasni. Az első hozzáadott érték.

Fotó: finecollectionofphotography.com

Beszél nekünk arról, mennyire más a japánok felfogása a szépségről. Hogy náluk nem a szimmetrikus, a tökéletes, a hibátlan a szép, s hogy a szónak, a jelenségnek: „szépség” nincs is csupán egyetlen definíciója. Minden lehet szép, a művészien kikötözött kurvától, a hóban ugráló macskán át, egy a nászúton férjét orális szexben részesítő nő mélyen intim portréjáig. A szépség az, amikor a tengeren ringatózó csónakodból meghallod a felhők mögött a vadludakat. Araki virág-fotói előtt állunk, miközben ezt mondja. A virágok néhol tolakodóan erotikusak, másutt szánandóan elesettek. Vadul színesek, pompázatosan élőek. Szépek. Mit jelent a szépség? Mi az, hogy szép? Emlékezetembe idézi régi kedves vevőmet, aki mindig hibás dolgokat keresett, mert azt tartotta, csak az az igazi, az élő, a szép, amin van legalább egy kis hiba. Ami tökéletes, az nem valódi.

Újra felszabadít a szépségideáloknak való nyomasztó megfelelési vágytól, amik ellen bár küzdök, mégis érzem, ahogyan hatnak rám. A második hozzáadott érték.

Lazán beszél, bár kicsit zavarban van. Be is vallja, és ettől olyan emberi, annyira valóságos. A nyáron egyszer alkalmam volt vele beszélgetni. Már akkor is ezt éreztem. Hogy igazi. Hálás voltam érte. Ezért az emberségért, ezért a valódiságért. Nem pózolt. Olyan volt vele beszélgetni, mint annak idején az irodalomtanárommal. Egy laza, fiatal irodalmár, aki tudja, de nem érdekli, aki „csak” csinálja, mert szereti, aki elmeséli, ha megkérdezed. De se többet, se kevesebbet. Ilyen volt és ilyen most is a tinilányok bálványának kikiáltott kortárs költő, aki úgy beszél a kedveséről, miközben Jeanne D’Arc-nak titulálja, hogy újra el tudom képzelni a párkapcsolatot, mint alternatívát. Büszkeség van a hangjában, felnéz a nőre, akinek kikérte a tanácsát a kikötözős képek kapcsán, a #metoo jelenség mindenhová begyűrűző, Araki esetében is felmerülő problematikájának megfelelő kommunikálásában. Állítólag a mester kihasználta a modelljeit. Soha, semmi ilyesmi nem történt, állítja Araki körül mindenki. A kihasználás pénzbeli csalásban valósult meg egyetlen esetben. Soha nem szexuális visszaélés formájában. Szóval lehet még hinni a #bölcsbolondok, a coyote-ok, az őrült varázslók, a tricksterek létezésében, akik „egyszerűen csak” a világ, a hétköznapok szépségeit akarják megmutatni nekünk. És lehet hinni abban is, hogy léteznek hűséges, szerető férfiak, akik kölcsönösen tápláló kapcsolatban gondolkodnak, és lehet hinni, hogy a körülrajongott művészek is tudnak hűek lenni. A harmadik hozzáadott érték.

Évek óta vágytam a Mai Manó Házba. Mindig megálltam a bejárat előtt, vágyódva néztem a Napfényes műterem üvegablakait. Aznap ott állva tekinthettem le a Pesti Broadwayre. Évek óta csodálom a Keletet, és azon belül is Japánt. Aznap este valami olyat tanulhattam róla, ami már mindig velem marad. Évek óta rajongva fotózok apró-cseprő hétköznapi csodákat a magam örömére. Aznap este valamit megértettem a fotózásról. Évek óta olvasom a Polaroidokat Simon Mártontól, és évek óta merítek ihletet a soraiból. Aznap este megerősödött bennem mindaz, amit eddig is gondoltam róla.

Fotó: http//:photography-now.com

A ház, Araki képei, a költő szavai és jelenléte, az aznap esti társaságom, mind egy olyan ablakká álltak össze január 16-án, amiről Motoo Hiszako beszél Arakit bemutatva. Habár nem rögzítettem, s nem is rögzíthető az az élmény-csomag egyetlen képben, ami ott és akkor történt, mégis úgy érzem a pillanatok egy képpé állnak össze az emlékezetemben. Olyan kapuvá, ami bekeretezi az időt, s leválik a valóságról, hogy az aznapi képzeletből kivetített képek, levegőben lebegő ölelések, érintések, fotók, lehetséges jövő verziók láthatóvá és bejárhatóvá váljanak a résztvevők számára. Nobuyoshi Araki és Simon Márton és a Mai Manó Ház egy olyan kaput nyitottak meg előttem és bennem, ami csodálatos irányba indította el a valóságomat. S, hogy mindebből mi a tanulság?

Járjatok kiállításokra, osszátok meg az élményt, keressetek tárlatvezetéseket, lépjetek közelebb bármilyen művészethez és alkotóhoz, aki érdekel benneteket!

Ezek az élmények adnak majd olyasmit, amire talán nem is számítottatok volna.

Fotó:  maimano.hu