Kultúr Krimó

Kell-e a művészetet érteni? Na jó, ennek a kérdésnek semmi értelme. Természetesen azért megyünk el egy kiállításra, egy előadásra, egy vetítésre, hogy megértsük, amit az alkotó közölni, mutatni szeretne. És jó esetben az alkotó is arra törekszik, hogy ez így legyen. A rossz esetekről majd talán egy másik cikkben írok, most maradjunk a jó esetnél. Erre pedig egy igazán remek példa a Szépművészeti Múzeum új kiállítása.

fotó: Bodor Viktória

2020 egyik első napján mentem el a Szépművészetibe, hogy megnézzem a tárlatot, gondoltam, ez az az időpont, amikor még mindenki otthon kuckózik valami film vagy sorozat előtt, és így nagyon kényelmesen, meg-megállva, elmélkedve nézhetem meg, milyenek is a flamand festők. Hát, elég sok másik ember is pont ezt gondolta, amit én. A már-már extrém érdeklődés azonban kicsit sem meglepő, tekintve, hogy egy nagyon közérthető,

nagyon befogadható és mindemellett egy nagyon magas színvonalú és látványos kiállításról van szó.

fotó: Bodor Viktória

A képeket nézve én először is a kapcsolódási pontokat kerestem, azt a kategória-alkotó elemet, amit felfedezve lesz fogalmam arról, hogy a földrajzi jellemzőkön kívül mitől németalföldi festészet a németalföldi festészet. Az én olvasatomban az egyik fő ilyen jegy a színhasználat. Minden kép valahogy magában hordozza a természetet, a talaj barnáit, az erdők zöldjeit, a homok sárgáit, még azok a képek is, amiken se talaj, se erdő, se homok nincs. Az is nagyon érdekes ebben a színvilágban, hogy teljesen egyedi,

sajátos árnyalatokkal dolgozik, és ezeket nagyon konzisztensen és tudatosan használja.

 Mintha annak idején lett volna egy nagy németalföldi festőmeeting, ahol a művészek szépen megegyeztek egy nagy közös palettában, és onnantól mindenki tartotta is volna magát ehhez. És ez nem csak azért jó, mert egységet teremt, hanem azért is, mert ismerős, megismerhető, felismerhető a néző számára, és ami felismerhető, az sokkal barátságosabb és szerethetőbb is.

fotó: Bodor Viktória

A másik nagyon karakteres vonás, amit felfedeztem, és ami a művész és a művészetfogyasztó közötti kapcsolatot erősíti, az a sok-sok kitekintés. Mármint tényleg. A festményeken szereplő karakterek kinéznek a képből, éppen pont rád, jelentősségteljesen, pajkosan, sokatmondóan, és sokszor kifejezetten humorosan. Mindennek az esszenciája talán, amikor egy olyan komoly témát ábrázoló képen, mint a bűnbeesés, az egyik sarokból egy tehén néz ki ránk, olyan arckifejezéssel, mintha az gondolná: ajaj, ennek nem lesz jó vége.
Összességében ezek a kitekintések egyértelműen kifejezik a festő vágyát, hogy megtalálja a közönségét, hogy annak tudjon mondani valamit.

És működik, nálam legalábbis nagyon működött.

fotó: Bodor Viktória

A harmadik vonás pedig, ami nekem a kapcsolatkeresést jelezte, a témaválasztás. Ez nem feltétlenül csak azt jelenti, hogy a képeken hétköznapi, kevésbé emelkedett jeleneteket látunk, hanem azt is, hogy a pátoszosabb témák, a fennköltebb pillanatok is emberien, megfoghatóan, és megintcsak:

érthetően vannak megmutatva.

Az előbb említett tehén ide is jó példa. De ugyanígy említhetőek a kis puttók hurkácskái, az égi teremtmények sokszor kitekert, furcsa testtartása. Ez mind-mind emberi léptékű. És ha ezeket az alakokat is sikerült megfoghatóan ábrázolni, akkor pláne sikerül a vásárban civakodó kutyákat, a vadászatban elejtett nyulat, hovatovább a foghúzó sarlatánt.

fotó: Bodor Viktória

Rubens, Van Dyck és a többiek tehát nagyon szeretnék, ha megnéznéd a képeiket és azok tetszenének, mondanának valamit neked. Ehhez pedig csak annyit kell tenned, hogy elfelejted az érthetetlen, vagy könyvtárnyi ismeretet megkövetelő tárlatokat és elmégy a Szépművészetibe február 16-ig.