Hivatalosan is felavatta a Radnóti Miklós Színház új játszóhelyét, a Radnóti Tesla Labort, amelyet az előző évadban Hajdu Szabolcs Gloria című rendezésével vettek birtokba. A kortárs drámák, a független társulatok és az innovatív megoldások számára (is) létrehozott Tesla az idei évadot is meglepően intim, egyszerűen fantáziadús előadással indította.
Nick Payne Csillagképek című drámájának eszenciáját ugyanis Szilágyi Bálint emberi és álomszerű módon hozta közel és távolította is egyszerre a közönségtől. És e „zoomtechnika” kivitelezésében remekel Lovas Rozi és Brasch Bence.
Fotó: Éder Vera
Már a minket fogadó tér is rengeteg asszociációt indít el a fejekben. Egy fehér dobogót ülnek körbe a nézők, amelynek közepén egy láncfüggöny lóg alá. A négy sarkon négy, tablet méretű kivetítőn szemezhetnek az adott oldalon ülők egy képpel. Küzdőtérré válik majd ez a sima dobogó. Két ember ringbe száll egymásért és az örök együttlétért.
Mi lenne ha…? Vagy, ha mégsem…? Esetleg, ha az történne, hogy…? Lényegében ezek a kérdések, az ezekre való válaszadás lehetősége és lehetetlensége képezi a fiatal rendező alkotásának alapját. A történet végtelenül egyszerű(nek tűnik): a fizikus Marianne találkozik a méhészként tevékenykedő Rolanddal.
Randiznak, egymásba szeretnek, összejönnek, összevesznek, szakítanak, újra összejönnek, jön a lánykérés, aztán boldogan élnek, amíg ki nem derül, hogy Marianne gyógyíthatatlan betegségben szenved, és csak egy hónapja marad hátra.
Ám ez a történet a kvantumfizika által feltételezett párhuzamos univerzumok létével van megbolondítva. Vagyis: lehet, hogy Marianne ebben a térben egy grillpartin találkozik Rolanddal, de ezzel egyidőben, egy másik térben az is elképzelhető, hogy Roland szólítja meg Marianne-t a buszmegállóban. Ismét máshol Marianne fiú, Roland pedig lány. A világunkat és minket felépítő részecskék újra és újra új alakot vehetnek fel, és ugyanaz a párbeszéd máshol mástól és máshogyan hangzik el. Ráadásul Szilágyi puzzledarabokként dobja elénk a történet mozzanatait. Párhuzamosan és össze-vissza, mégis, a végén kiegyenesedik minden görbe, érthetővé válik minden párhuzam, teljessé lesz a kép.
Fotó: Éder Vera
A párhuzamos dimenziók ősidők óta érdeklik az emberiséget, hiszen e kíváncsiság nélkül nem jöttek volna létre hitvilágok, istenek, a túlvilág gondolata vagy a Mátrix című film. Ám az általunk figyelt két ember egymásért, szerelmükért és (közös) életükért folytatott küzdelme minden dimenzióban jelen van. Ez köti össze voltaképpen a Mi lenne, ha..? kérdésre adott variációkat.
Üdvözlendő elképzelés a rendezői koncepcióban, hogy Márkus Sándor díszlete állandó, nem variálódik: a két színész játéka, mozgása és a különböző jelmezek biztosítják a dimenziók közötti ugrálást. Lovas Rozi és Brasch Bence maximálisan kihasználják a teret, és az abból fakadó játéklehetőségeket, akár a pódiumot kettészelő láncfüggönyre, akár padlón eltérő mintázatú kivágásokra gondolunk.
A két színész alakítását dicséri az is, hogy az olykor merészen megvágott, ismétlődő vagy nagyjából újraismételt párbeszédfoszlányok ‒ Kelemen Kristóf dramaturgiai munkájának érdeme ‒ úgy hangzanak el, hogy a néző mindig képben van a pár adott életszakaszával.
Néha ugyan meginog alattunk az érthetőség és értelmezés talaja, de biztos kézzel megtart és vezet az előadás.
Lovas Rozi végig nagyon lendületes és sziporkázó. Végig kézben tartja az előadást, akárcsak a figurája az életét addig a pontig, amíg a több univerzumból álló élet közbe nem szól: a gyógyíthatatlan betegség mindegyik élettérben az marad, csupán a kezelése, az elviselése változhat. Lovas gyönyörű ívet húz meg az eutanázia gondolatáig eljutó nő személyiségével. A pajkos, határozott nő már-már líraian válik a halált, az „egyosztatú” dimenziót méltósággal fogadó emberré.
Fotó: Éder Vera
Brasch Bence játéka inkább hullámzó. Vannak erős pillanatai, ám főként kísérő jelenség Lovas mellett. Ez azonban abszolút nem negatív kritikai megjegyzés, ugyanis a történetben is Marianne a domináns szereplő. A két ember megismerkedését a nő haláltörténeteként is értelmezhetjük, amelyben Brasch csak asszisztáló szerephez juthat – bármelyik dimenziót is vizsgáljuk. Ám Brasch alkalmazkodó játékstílusa egészíti ki Lovas vibrálását, Lovas vehemenciája pedig színesíti Brasch színpadi jelenlétét.
Így teremtik meg a törékeny, mégis tökéletes összhangot egymás között és a nézőkkel.
Szilágyi nemcsak a kvantumfizikai párhuzamokkal játszik, hanem további dimenziókat is bevon az előadásba, amelytől még rétegzettebbé válik a Csillagképek. Lovas Rozi zongorajátéka, Brasch Bence acapella éneke a zenei szférát, a kijelzők pedig a virtualitás és vizualitás terét hozzák be az előadásba.
Végül lehull a lánc, a halálban egyesül minden szféra, minden ember és minden gondolat. A lírai előadás filozofikus alapmondatát, egyfajta végkövetkeztetését a Brasch hangján felcsendülő Rammstein dal adja meg, miszerint:
„Ohne dich kann ich nicht sein, ohne dich.”(„ Nélküled nem tudok létezni, nélküled”
És a két küzdőtárs kiszáll a ringből.
További információk:
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
