Kultúr Krimó

A Kultúr Krimó stábja ellátogatott a Fonóba, ahol a Chalga és Dresch Vonós Quartett lépett fel. A nagyszerű koncertekről Szőke Dániel számol most be!

Fotó: Mészáros Zoltán

A Fonóba alighanem lehetetlen úgy belépni, hogy valamelyik teremben, az udvaron, az előtérben vagy épp a büfében ne néptáncoljanak. Így volt ez szeptember 28-án este is, amikor a nagyterem tele volt kamasz táncosokkal, akik olyan lendülettel és tartással gyakoroltak, hogy jó volt nézni. Néztem is pár percig, de aztán mégis eredeti célom felé vettem az irányt,

a kisteremben ugyanis Chalga és Dresch Vonós Quartett koncert volt a program.

Fotó: Mészáros Zoltán

Egyik zenekart sem hallottam korábban élőben, Dresch Mihály nevét ismertem, és sok-sok koncertjét néztem már ki magamnak, de valami mindig közbejött, így most, hogy végre elkerülhetetlenül közeledett a pillanat, különösen kíváncsi és izgatott voltam. A Chalga zenéjéről ezzel szemben semmit nem tudtam. Akkor kezdtem megsejteni, hogy itt valami szuper fúzió következik, amikor hangolás közben végignéztem a színpadon, ahol a dobfelszerelés és a basszusgitár mellett előkerült a tokból a hegedű és a kaval is. Az ilyen “vegyes” hangszerelés mindig nagyon izgalmas, ha hozzáértő az ötvözés, az új lendületet, frissességet tud adni a népzenének.

Itt pedig hozzáértő volt az ötvözés, sőt.

Fotó: Mészáros Zoltán

Az már a legelső dalban feltűnt, és az egész koncertre is igaz volt, hogy milyen egységes a hangzás, a hangok és ütemek mennyire jól összesimulnak, ugyanakkor egyenként is mennyire kimunkáltan, átgondoltan és technikásan szólnak a hangszerek. Néha a gitár kapott főszerepet, néha meg a hegedű, a trükkösebb és harsányabb dobfutamok után pedig seprűre vagy pusztakézre váltott a dobos, továbbadva a rivaldafényt.

Az izgalmat és a jó értelemben vett zenei feszültséget az is végig fenntartotta, hogy

a Chalga dalaiban csak elvétve találni négynegyedes részt, így bár bólogatni kicsivel nehezebb rá, sokkal kalandosabb a lüktetés, és így nagyobb az élmény.

Az pedig a zenekar stílusérzékét dicséri, hogy a páratlan ütemek, és a sokszor ősi és mitikus hangzás ellenére mégis bárki számára befogadható, könnyen élvezhető zenei világot alkottak meg, komoly mélységekkel és megnyugtató feloldásokkal. 

Fotó: Mészáros Zoltán

Az pedig extra jele lehet a minőségnek, hogy a koncert utolsó két-három dalára Dresch Mihály is beült, éppen mögém, és láthatóan nagyon tetszett neki, amit hall. 

Aztán pedig felment a színpadra, és valami teljesen más következett, mint az eddigiek.

Azt hiszem, hogy már a hangolásnál lehetett érezni valami nagyon erős jelenlétet, ami ugyanakkor nagyon alázatos is volt.

A hangszerek beállítása ugyanis beszélgetés nélkül zajlott, néha egy-egy gesztus, vagy egy kimondott fél szó volt hallható a zenészek között, de ennél több nem, és az egész jelenet azt sugallta, hogy semmi de semmi felesleges nem történik, már ezek a mozdulatok is a végletekig kikristályosodottak. Nagyon kézenfekvő volna ugyanezt mondani a dalokról, a zenészekről és a hangszerek játékáról is, de ez lehetetlen. Ugyanis ahogyan elstartolt a koncert, abban a másodpercben eltűntek a zenészek és a hangszerek, és nem voltak dalok sem. Csak egy elsöprő, mindent felülíró atmoszféra, aminek persze bizonyára voltak összetevői meg alkotóelemei, de ahogyan a kész festményben sem látni már az ecsetvonásokat, így ez esetben sem lehetett nem a nagy egészre koncentrálni, és arra a hullámra, amit a Quartett a közönségre zúdított.

Fotó: Mészáros Zoltán

És akkor megpróbálom a lehetetlent: a zenészekről semmitmondó volna azt mondani, hogy profik voltak. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a hangszereik mintha a testük meghosszabbítása lett volna, nyilvánvaló volt, hogy minden ezredmásodpercben pontosan azok a hangok szólnak, amiket ők szeretnének. Közben pedig ez semmilyen erőfeszítésbe nem kerül nekik, bőven marad kapacitásuk egymásra figyelni. Egymásra, és főleg a karmesterre, Dresch Mihályra. Aki

középen ült, és - megint csak - mint egy festményen a kompozíció fő alakja, onnan irányított, rendezett, biztatott és vezetett. Extázisban, mégis biztos kézzel szabályozta a hömpölygő atmoszféra intenzitását. 

Nos, megérte várni életem első Dresch-koncertjére.

Fotó: Mészáros Zoltán

És életem első Chalga-koncertjére is. Összességében pedig nagyon jó döntés volt elmenni ezen a szombat estén a Fonóba, és részt venni ezen a két különböző, de egyaránt kalandos utazáson, melyek együtt egy nagyon izgalmas, nagyon új és nagyon inspiráló zenei élménnyé álltak össze.