A Kultúr Krimó stábja meglátogatta a Kobuciban megrendezésre kerülő Magyar Dal Napját. Az autentikus helyszínhez remek előadók párosultak: Ferenczi György és az 1ső Pesti Rackák, Lajkó Félix és Palya Bea is fellépett. A koncertsorozatról való beszámolónk következik, Szőke Dániel tollából!
Fotó: Mészáros Zoltán
Mi a magyar dal most? Erre a kérdésre kerestem a választ, amikor szeptember elején elmentem a Kobuci Kertbe, a Magyar Dal Napjára. A magyar dal mibenléte mindig is érdekelt engem, tekintve, hogy kb sosem lépek ki a lakásból zene nélkül, és 95%-ban ez hazai zenét jelent. A “most” pedig azért került bele a kérdésbe, túl a sántító Berzsenyi-utaláson, mert ez az esemény, amelyet budapestivé válásom óta, azaz már 9 éve, minden szeptemberben megünneplek.
Mindig is nagyon tetszett, hogy ilyenkor egy kicsit többet lehet kapni zenéből,
legalább két-három koncertet egymás után, az meg már a klasszikus koncert időpontokat nézve, kis jóindulattal nevezhető egy napnak. Mindezek után különösen érdekes, hogy a Kobuci szeptember 8-i eseménye nagyon szólt a dalról, és bőven ki tett egy zenei napot, nekem leginkább mégis azért volt hangsúlyos, mert “magyar” volt, a szónak a legjobb értelmében.
Fotó: Mészáros Zoltán
Nagyon nehéz lehet egy ilyen koncertfolyamban meghatározni, hogy ki legyen az első, a második, és a harmadik fellépő. De muszáj, úgyhogy ennek a kényszerűségnek a jegyében Ferenczi György és az 1ső Pesti Rackák léptek először színpadra. Én ugyan simán el tudtam volna képzelni, hogy ők az est záróprodukciója, de egyrészt nem vagyok művészeti vezető, másrészt pedig az első dal végére rájöttem, hogy ez mégiscsak nagyon szerencsés választás volt, mert
Ferenczi stenkje délután 5-kor is olyan erős és magával ragadó, hogy az ember táncra perdül és legalábbis dúdolni kezd tőle.
Fotó: Mészáros Zoltán
Így hát én dúdoltam meg szinte táncoltam már pár perc után, és ennyi elég volt ahhoz is, hogy a fenti konklúzió elkezdjen érlelődni bennem, azaz, hogy ez egy ízig-vérig magyar este lesz. Ferenczi György zenéje egyébként is nagyon az, ugyanakkor nagyon nyitott a rock&roll, a jazz, meg tulajdonképpen minden profi műfaj felé, és a magyar irodalom is jó nagy helyet kap benne. Így lehetséges, hogy Petőfi képzeletben Jimmy Hendrix tenyerébe csap, miközben odabólint Chuck (esetleg Csák) Berrynek. Feltétlenül kiemelendő a zenekar összeszokottsága is, akiknek nem is kell setlist, csak annyi, hogy Ferenczi a következő dal előtt megmondja, ki lesz a billentyűs, ki meg a fúvós, illetve hogy dünnyöjön valami beszámolás-félét. és ők már húzzák is pont azt, pont úgy. Igazi élmény.
Fotó: Mészáros Zoltán
A második koncertet Lajkó Félix adta. Én őt vártam a legjobban, sosem sikerült még élőben látnom, minden amit tudtam róla az az volt, hogy egy kicsit különc, viszont korszakos zseni, akinek a zene gyakorlatilag az anyanyelve. Egészen furcsa, de éppen ezt éltem meg a koncertje alatt is. Az első daloknál kicsit zártnak éreztem a világot, amiben mozgott, illetve nem is a zárt a megfelelő szó, hanem talán a magas, nem engedett be akárkit a falakon belülre. Aztán viszont, talán a harmadik dal környékén volt egy nagy ajtónyitás, ahol, aki akart, beléphetett. Nekem legalábbis így jött le, ami a színpadon történik: a kicsit lassabb, kicsit egyszerűbben befogadható dallamok, a hegedűs néhány apró mosolya.
Fotó: Mészáros Zoltán
Azt hiszem nekem is sikerült itt belépnem. A tempó aztán újra hamar felgyorsult és a léc is újra magasra került, de itt már belül voltam, a koncert második felét nagyon élveztem már,
igazi öröm és nagyon egyedi élmény volt élőben látni ezt a komplex jelenséget, ahogy a zenei extázis hangokban és látványban is megnyilvánul.
Fotó: Mészáros Zoltán
Az este harmadik fellépője, a már telt ház előtt kezdő Palya Bea volt. Azt hiszem őt várták a legtöbben, a legjobban, és nem is hiába. Az irány, az attitűd és a hangulat egy percre sem volt kérdés, a zárókoncert nyitódala kijelölte az utat, az
első sorok máris a nőiségről, az erőről és az összetartozásról szóltak, amit természetesen mind saját tematikai elemei egy valamire való Palya Bea-koncertnek.
És ez bizony egy valamire való Palya Bea koncert volt, az az érzésem, hogy a fellépők sorrendjének problematikája csak az én fejemben fogalmazódott meg, a többségnek egyértelmű volt, hogy ennek az élménynek kell az utolsónak, a legerősebbnek lennie, a legnagyobbat robbannia.
Fotó: Mészáros Zoltán
Ez a robbanás még nagyobbra sikerült mint a tavalyi. Míg a 2018-as Kobucis Magyar Dal Napján 3 népdalénekessel osztozott egy délutánon és egy színpadon, ezúttal Palya Bea egyedül volt női fellépő, ezt láthatóan nagyon élvezte, és nagy jól is állt neki, a közönség pedig kellőképpen jutalmazta is mindezt.
Fotó: Mészáros Zoltán
A magyar dal most tehát, hogy válaszoljak az indító kérdésre, a Kobuci summázata szerint, akiknek azért hihetünk a kérdésben, egy a tradíciókat ismerő, értő és szerető kompozíció,
ami nem fél akár népzenei elemekhez is nyúlni, de megveti az olcsó bóvli-zenét, és nyitott marad a külvilágra, a külső behatásokra is bizonyos szigorú minőségi kritériumokkal, miközben elemi erővel képes zengeni egy unalmasnak ígérkező szeptember vasárnapon, délután 5-től akár este 10-ig is.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
