Szabó Magda későn került a kezembe, már a Születésnapot is nagyon szerettem (kedvenccé is avanzsált), és a Mondjátok meg Zsófikának is belopta magát a szívembe. Láttam, sokaknál kötelező volt ez a suliban, nálunk sajnos kimaradtak az ilyen könyvek – bár az is lehet, kicsit meg kell érni az olvasásához.
Nagyon tetszett a sok szemszög, amit az írónő bemutat. Az anya, aki nem tudja szeretni/értékelni a gyerekét, mert az nem kitűnő, nem ügyes kimondottan semmiben (vagy ő nem veszi észre). A pedagógus, akinek a tanításon kívül a gyerekek lelki világa is nagyon fontos, csendben óvja őket a háttérből, és ezt a kívülállók észre sem veszik. A mogorva öregember, akire mindjárt máshogy néz az ember, ha megtudja, mi is történt vele – és akinek pár kedves szóra, néhány önzetlen tettre azonnal kinyílik a szíve.
Aztán ott van a sok időtálló igazság – az Okosok, akik úgy döntenek az oktatásról, hogy egy percet sem tanítottak, akik kiváló cikkeket meg tanulmányokat írnak, de nem tudják, mennyire nem fekete-fehér egy gyerek a való életben, hogy mi működik egy tanórán és mi nem. A tönkrement családok, a felnőttek kálváriája, akik azt hiszik, kivonhatják a gyereket ezekből a konfliktusokból – de egy veszekedést, egy rossz kapcsolatot azonnal megéreznek a kicsik is.
Nem is szaporítom tovább a szót, olvassátok el ezt is, mert nagyon jó, én pedig szépen lassan beiktatom Szabó Magdát az idei olvasmánylistámba.
Szabó Magda
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kommentezéshez lépj be, vagy regisztrálj! ‐ Belépés Facebookkal
