Az V. kerület közepén található egy kis műterem a Macska Homloka, ahol egy japán lány dolgozik. De ki ő, és hogyan keveredett Magyarországra? A magyar és japán gyökerekkel egyaránt rendelkező Révész Anna festőművésszel beszélgettünk életéről, munkásságáról. 

Tudnál mesélni magadról?

Révész Anna vagyok, az édesapám magyar, az édesanyám japán. Tizenöt éves koromig Gifu-ban éltem egy hegyes vidéken. Az Ontake nevű jelentős szent hegy lábánál nőttem fel és szép emlékek fűznek ide. 2008-ban viszont elköltöztem Magyarországra. Festő szakon érettségiztem le a pécsi művészeti szakközépiskolában, nemrég pedig a Magyar Képzőművészeti Egyetemen fejeztem be az ötödik évemet.

Fotó: Széman Csaba

Honnan inspirálódtál, már japánban tudtad, hogy a művészet érdekel?

Az édesapám nagy hatással volt rám, hisz ő is képzőművész. A munkája mellett festett otthon, így kiskorom óta közelről láthattam az alkotásait. Természetes volt, hogy én is nagyon megszerettem a festést és a rajzolást. Apám természet tisztelő ember, képeiben növények, rovarok, és békák kapnak a nagy figyelmet. A talpunk alatt megbúvó alvó élőlények világát imádja, és azokat festette le aprólékosan, eredeti módszerrel.

Volt egy másik ember is, akitől nagyon sokat tanultam. Hida-Takayama nevű városban élt egy Yuge Yoshitaka nevű festőművész, aki képzőművészeti szakkört vezetett. Itt nem csak a festészettel, hanem a szobrászattal és a kerámiakészítéssel is meglehetett ismerkedni. Igazából nem is tanított, csak megmutatta, hogyan lehet az alkotást élvezni. Hét évig voltam nála.

Azt hiszem már kiskoromban tudatosult bennem, hogy a művészet végig fogja kísérni az életemet.

Fotó: Széman Csaba

Amikor elköltöztél, milyen kihívással szembesültél? Magyarország és Japán között nagy különbségek lehetnek.

Azt hiszem, itt minden ellentétes módon működik. Emlékszem, a legnehezebb dolog az volt a számomra, hogy japánban van egy olyan hagyomány, hogy nem mondják ki egyenesen a véleményüket, hisz azt tartják szépnek ha valaki visszafogott módon, szinte csak sejteti gondolatait és érzéseit.

Ehhez szoktam hozzá, ezzel szemben, itt mindig azt kérték, hogy fogalmazzam meg a saját véleményemet, és nyíltan beszéljük meg a dolgokat. Ezt sokáig nem mertem, amiben közbejátszott a nyelvi nehézségeim is, hisz tizenöt éves koromban, amikor Magyarországra jöttem, egyáltalán nem tudtam magyarul beszélni. Kicsit zárkózott típus is vagyok, emiatt a mai napig vannak nehézségeim, amit igyekszem kiküszöbölni.

A képeidet látva, szembeötlő az erős szimbolika. Tudnál ezekről mesélni?

Nehéz a képeimről beszélnem, mert úgy érzem, minél jobban kifejezem magam verbálisan, annál jobban eltávolodom a festményeim igazi lényegétől. Sokszor kétségbe esek, ha konkrét magyarázatot kérnek tőlem. Nem csak a nyelvi hiányosságaim miatt. Számomra az igazi képi-élmény, ha az ember minél jobban belemerül egy kép világba, annál messzebb távolodik a nyelvtől. A kép többet beszél mint a szavak. Félek, hogy az én szavaim befolyásolnak mást, és meggátolják a képi-élményt…

A motívumok a személyes élményeimből származnak, sokuk a gyermekkori emlékeimhez köthetőek.

Fotó: Széman Csaba

Milyen technikával dolgozol?

A “Gansai” technikát használom, a Nihonga festészeti eszköz egyikét. Ezt szeretem használni, mert kényelmesebben tudom kezelni az akaratom szerint. Vízzel oldható, de nem egészen átlátszó mint akvarell, kicsit fedős. A színeknek régi hagyományos elnevezésük van. Nagyon vékony ecsettel, rajzszerűen, vonalakkal festek figurális képeket. A technikám elég időigényes, olykor hónapokig, évekig készül egy kép.

Ezt még otthon tanultad, vagy már Magyarországon?

Régóta ismerem ezt a technikát, mivel édesapám is ezzel festett. Amíg Japánban éltem, soha nem nyúltam a festékeihez, de amióta itt vagyok, titokban kipróbáltam, és nagyon megkedveltem. A Nihonga festék természetes ásványból készül, ezért van egy különleges csillogás benne. Élmény vele festeni.

Fotó: Széman Csaba

Az életedben lévő kettőség megjelenik a munkádban valahol?

Ez jó kérdés… Mivel Japánban töltöttem a legérzékenyebb korszakomat, nekem természetes, hogy a japán dolgok bukkannak elő. Amióta Magyarországon élek, azóta éreztem igazán azt, hogy japán vagyok. Itt tudatosult bennem az identitásom, addig ez természetes volt a számomra.

Persze érzem a magyar gyökereimet is. Amikor kiköltöztem Magyarországra, az első években a nagymamámmal éltem, itt Budapesten. A hétköznapokban során érintkeztem a magyar rokonaimmal, akik a régi családi emlékeket osztottak meg velem, és ekkor fedeztem meg az igazi magyar gyökereimet.

Bennem megvan ez a kettősség, így nem is tudom eldönteni hová tartozom. Talán nem is lehet. Mind két kultúrát magaménak tudok.

Fotó: Széman Csaba

Jelenleg itt vagyunk egy galériában. Mit kell erről a helyről tudni?

A nagybátyám Kohki Nishikawa, a galéria tulajdonosa, aki Elysee Club nevű non-profit szervezet vezetője. Továbbá a francia Société Nationale des Beaux-Arts társaságnak, és a Barbizoni Nemzetközi Zenei Fesztiválnak a zeneművészeti tanácsadója volt. Párizsban volt két képzőművészeti galériája. A koncertszervezés és a képzőművészet tölti ki életét. Japánban, Európában, és Budapesten is több koncertet, kiállítást szervezett már. Magyarországon járva nagyon megtetszett neki Budapest, és itt is szeretne tartósan bekapcsolódni a kulturális vérkeringésbe. Ez a kis galéria jelenti az első lépést. Jelenleg galériaként és műteremként is funkcionál, hisz itt festek.

Idővel szeretnénk, hogy egy általános kiállítóhelyként működjön, nem csak a japánoknak, hanem a magyaroknak és más nemzetiségű művészeknek is egyaránt. Jó lenne, ha a kultúrák között párbeszéd alakulna ki. Kohki párizsi kapcsolatai révén, olyan lehetőséget szeretne kínálni nyugati művészek számára, ahol megismerkedhetnek a keleti országok értékeivel.

A hely neve “Macska Homloka”, ami egy japán kifejezésből ered. A kifejezés a galéria frappáns kis méretére utal.

A nagybátyám jelenleg Japánban dolgozik, de jövőre átköltözik Magyarországra és akkor fog igazán beindulni a galéria. Reményeink szerint a “Macska Homloka” különleges színként fog megjelenni a főváros kulturális palettáján.

Mik a terveid a jövőre nézve?

Továbbra is szeretném a galéria működését és fejlődését segíteni, folytatni.

Ugyanúgy igaz ez a festészetemre is. Szeptemberben kezdem a diplomaévemet. Jelenleg a diplomamunkám tervezése foglalkoztat legjobban, arra összpontosítok. Örülök, hogy minden nap festhetek és remélem, hogy az egyetem után is ez így marad.