Az egyetemista éveimet egy hatalmas Audrey Hepburn poszter alatt töltöttem (még elsőévesen kiragasztottam az ágyam fölé és bárhova költöztem, jött velem), és fejből fújom a kedvenc gizda színésznőm életének minden állomását (Belgium, balett, filmszínház, UNICEF). Ettől nem függetlenül gyakran megkísért az a gondolat is, hogy ha lenne egy időgépem, szívesen töltenék pár napot (hónapot, évet) Hollywood aranykorában. Ezek ellenére soha nem fordult meg a fejemben, hogy a film hőskora előtt tisztelgő filmszínházat alapítsak a belváros közepén.

Egy megtisztelő meghívásnak tettünk eleget Zolival, a főszerkesztőnkkel, amikor péntek délután nyakunkba kapva a várost, leküzdve lomtalanítást és forgalmi dugót, bevetettük magunk a Mozsár Bisztró emeletén, titokzatosan megbújó filmszínházba.

Finoman szólva valószínűtlen menekülési útvonalnak tűnt a belváros közepén ez az eldugott kis emeleti terem, ami helyet és teret ad ennek a rendhagyó kezdeményezésnek. A szervezők ajánlása szerint a NOIR Filmszínház célja

„a régi klasszikus filmek bemutatása azok számra, akik még nem ismerik Hollywood aranykorát és azoknak, akik csak nosztalgiázni szeretnének egy kicsit a rohanó hétköznapok alkalmával.”

Rövid utánajárás után hamar kiderül, hogy komolyan is gondolják, amikor azt mondják: filmklasszikus. A filmestre minden második pénteken kerül sor, és olyan megkerülhetetlen remekműveket lehet megnézni, mint a Van, aki forrón szereti, a Tizenkét dühös ember, vagy a La Dolce Vita. A hozzám hasonló eredetihang-rajongók számára jó hír, hogy a filmeket ráadásul eredeti felirattal vetítik, ami nem csak a hangulathoz ad nagyon sokat, de annak is megkönnyíti a dolgát, aki egy külföldi ismerősével keres hangulatos közös programot péntek estére.

Balról jobbra: Humphrey Bogart, Audrey Hepburn, William Holden

Miért érdemes meglátogatni a NOIR Filmszínházat?

Ahogy a könyvekkel kapcsolatban már régen beláttuk, úgy a régi filmekre is kezd bebizonyosodni: nincsenek többé mindenki által (olvasott) látott klasszikusok. Pedig, ahogy a világirodalom remekei, úgy sok filmklasszikus is olyan mélyen beivódott a mindennapokba, hogy meglepve vesszük észre, amikor felfedezzük az eredeti forrást egy filmben vagy egy könyvben.

Elég ha Audrey Hepburn klasszikus szipkás képére gondolunk, ami a Breakfast at Tiffany’s című film egyik emblematikus képe). Hasonlóan kellemes meglepetés volt például, amikor a Sabrina-t nézve felfedeztem Audrey Hepburn fehér báli ruháját, amit Hubert de Givenchy tervezett. A ruha szabásvonalát és díszítését is jól ismertem (ki tudja honnan, talán egy bögréből, vagy Wikipedia szócikkből), de soha nem láttam a filmet és fogalmam sem volt róla, hogy közvetetten egy francia főzanfolyamnak és egy kedves szufflé-mesternek köszönhetjük. (Ha nem láttad a Sabrina c. filmet, akkor ennek a mondatnak valóban semmi értelme. Ezért mondom, hogy tényleg érdemes megnézni).

Mitől nem kell félni?

A film közepéig egy kicsit lámpalázas voltam, mert ugyan én minden gondom feledve, döcögve heherésztem végig a filmet, de a zordon külsejű (de egyébként vajszívű, köszi az új határidőt Zoli) főszerkesztő vajon mennyire találja majd élvezhetőnek az ’andalító’ és ’bájos’ szavaknál finomabb jelzővel aligha illethető filmet.

Szerencsére hamar kiderült, hogy a férfinézők számára is tökéletesen fogyaszthatónak bizonyult a film, pedig ha létezne „romantikus film” szócikk egy virtuális lexikonban, akkor nagy valószínűséggel az általunk látott Sabrina-t idéznék be a szerkesztők.

Egy jelenet a filmből

Mit vigyetek magatokkal?

Még egy embert. Ez az egyik legszeretnivalóbb program péntek estére. Akár bulizni indultok utána, akár csak szeretnétek valami nem mindennapi programmal levezetni a fárasztó hetet, de ha csak az általános műveltségetek szeretnétek bővíteni, a filmre nem lesz panaszotok.

Mikor lesz a következő alkalom és mit vetítenek?

A legközelebb alkalom április 27., amikor a Van, aki forrón szereti című filmet lehet megnézni Marilyn Monroe és Tony Curtis főszereplésével.

Ott találkozunk!

Nektek melyik a kedvenc filmklasszikusotok? Írjátok meg kommentben!