Emma nem hétköznapi gyerek. Apukájával a temető melletti szolgálati házban laknak, az apukája ugyanis Emma édesanyjának halála után fogta magát, felszállt az első vonatra, és elvállalta az első munkát, amit kapott – így sírásó lett. Míg más gyerekek a játszótéren töltik az idejüket, Emma a sírok között barangol. Úgy ismeri a temetőt, mint a tenyerét – krónikát ír ugyanis az itt nyugvó emberekről. Kitalálja, milyen emberek lehettek, milyen életük letett, és lejegyzi a naplójába. Egy nap aztán Emma egyik iskolatársa, Martin leesik a tetőről és meghal. Martin ikertestvére, Peter, onnantól kezdve nem mozdul a sír mellől. Nem csinál semmit, csak ül ott, Martin sírköve mellett, és gyászol. Emma sokszor látott már ilyet – rokonok, akik nem tudják feldolgozni a veszteséget, és lassan belerokkannak. Elhatározza hát, hogy segít Peternek, megmutatja neki a temetőt, a rendszeresen kijáró vén banyákat, az izgalmas családi kriptákat... Peter pedig közben szépen lassan gyógyul, felenged, és új barátra talál Emmában.
Rosemarie Eichinger könyve nem mindennapi témát feszeget – a halál, a gyász, főleg ilyen fiatalkorban még nagyon távoli, nagyon feldolgozhatatlan dolog. A klassz, figyelemfelkeltő cím és a színes borító remek arra, hogy az ember kezébe vegye a könyvet, a könnyed stílus, az apró poénok pedig emészthetővé teszik ezt a nehéz témát is. Nagyon tetszett ez a kis történet, remélem, az írónőnek további könyvei is megjelennek majd magyarul.
További információk:
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
