Kultúr Krimó

Az egyszemélyes színházi hadsereg nyáron sem áll le, folyamatosan vadászom a színházi élményeket. Legutóbb a Városmajori Színházi Szemle keretében a szombathelyi Weöres Sándor Színház társulatától a Falu Rosszát láttam. A szívemre kell tennem a kezem, és már most, az ajánló legelején beismerni, hogy rendkívül erős pozitív előítéletekkel érkeztem a darabra, és ebből fakadóan képtelen leszek elfogulatlanul írni róla. Részrehajló színházajánló következik.

Amikor először láttam Mohácsi rendezést (Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe, Nemzeti Színház, 2011) a korábbi színházi tapasztalataim után úgy éreztem magam, mint akit a némafilmek idején hibernáltak, és a 4D mozik korában ült be újra moziba. Egyszerre hatott észre, szívre, lélekre: aktuális kérdéseket feszegető, szemet gyönyörködtető, összművészeti látványkonyhát kaptunk. Ehhez hasonló érzésem legközelebb Pintér Béla Parasztoperája közben volt, amikor csak kapaszkodtam a szék karfájába és abban bíztam, hogy talán képes leszek az egész darabot egyetlen hosszú emlékként az eszembe vésni, és néha elővenni, megnézni, rosszabb napokon akár többször is végigpörgetni. A Városmajorban látott Falu rossza leginkább arra emlékeztetett, mintha ennek a két darabnak volna a dévaj szerelemgyermeke.

A Mohácsi alkotópárt (Mohácsi János rendezőként, testvére István pedig dramaturgként jegyzi a darabot) már hosszabb ideje nem hagyja nyugodni a Falu rossza: legutóbb 2010-ben Kaposváron vitték színre. A Tóth Ede “után és helyett” írt darab egyet kanyarított az eredeti történeten és a szerelmi háromszöget azonnal szerelmi hexagonná változtatta. Finum Rózsa már nem Göndör Sándort szereti, hanem Feledi Gáspárt. Gáspár is régóta szereti Rózsit, de a falu előtt nem meri felvállalni az érzéseit. Miközben arra bíztatja Rózsit, hogy csábítsa el Göndör Sándort, hirtelen elönti a féltékenység, amikor megtudja, hogy Sándor és Rózsi már korábban is keresték egymásnál a vigasztalást. Sándor ugyanakkor szerető támasza volt korábban Bátki Tercsinek is, aki viszont hittel állítja, hogy már nem szereti Sándort, hiszen őt a bíró fia, Lajos jegyzi el. Ennyi fordulat egy folytatásos teleregény számára is sok volna, de a Falu rossza számára a fordulatos szerelmi dráma csak a kiindulópont.

Egy képzeletbeli erdélyi falu 48’-as szabadságharcot követő éveiben járunk, ahol a nadrágot csak színleg viselik a férfiak: amint emberpróbáló tennivaló akad, azonnal színre lép a nagyhangú női kar. A szöveg mindvégig sűrű és többrétegű marad, csak azt és annyit megtartva az eredeti darabból, ami ma is képes hatni.  A kavargó felszín alatti réteg valójában egy éles és releváns társadalomkritika, amit az aktuálpolitikai utalások csak színesítenek, de azok nélkül is teljes értékű görbetükör volna.

Mivel a műfaji meghatározást: “népszínmű három zenés részben” szó szerint vették az alkotók, ezért a darab csordultig tele van népzenével. Emiatt csak félve ajánlanám fenntartás nélkül mindenkinek. Tesztként érdemes a jegyvásárlás előtt meghallgatni az Én vagyok az, aki nem jó című vajdaszentiványi örökzöldet, haladóknak pedig rögtön a teljes Táncházi slágerek albumot a Fonó zenekartól és még egy kis korai Ghymes-t, a síró cimbalom korszakból. Nagyjából így lehet teljes képet kapni arról a zenei hangulatról, amit Kovács Márton, a Mohácsi testvérek állandó alkotótársa megálmodott. A beleérzéssel komponált dalokat nem bátortalanul, két ujjal fogta meg a társulat: szívvel-lélekkel, teli torokból énekelnek, ahogyan az a népzenének kijár.

A darabban mindenki megissza a magáét, minden szereplőt a saját jó vagy rossz szándéka szerint forgatja az események kerekét. Kemény legények, bátor honanyák, simanyelvű köpönyegforgatók: csupa felvillantott karakter, akit a népes színészgárda tökéletesre csiszolva hozott elénk. Különösen szép volt, hogy az eredeti darabhoz képest a szereplők sokkal többszínű motivációval rendelkeznek, amit néha épp csak egy-egy gesztus jelez. Ilyen például, amikor Bátki Tercsi percek óta hangosan fogadkozik, hogy már nem szerelmes Göndör Sándorba, majd amikor a verekedés közben lefogja, egy pár pillanatra hozzásimítja az arcát Sándor hátához. Arra a pár pillanatra pedig megáll a színpadon az idő. Ugyanilyen erős jelenet, amikor a Finum Rózsi, a falu cédájának kikiáltott nő arról mesél Boriskának, a serdülő lánynak, hogy milyen érzés, amikor házas asszonyként a széna illatába feledkezve, a csillagos nyári ég alatt meglátja azt a férfit, akit valóban szeret.

Mohácsiék, ahogyan általában, most sem kesztyűs kézzel fogják meg a néző szívét. Először csendesen elaltatják a figyelmet, majd amikor már szinte biztonságban érezzük magunkat, azt gondolva, hogy nem kell félni, csak muzsika lesz, tánc, kacagás, hejehuja, egy jó nagyot markolnak a néző lelkén és a biztonság kedvéért csavarnak is rajta egy óriásit. És pontosan ezek miatt a pillanatok miatt kell belátni, hogy az ilyen darabokra akkora szükség van, mint egy falat kenyérre. Leginkább ezért szeretem a Mohácsi-fivéreket.

Rendező: Mohácsi János

Dramaturg: Mohácsi István

Zene: Kovács Márton

Szereplők: Bányai Kelemen Barna, Edvi Henrietta, Matusek Attila, Sodró Eliza, Kenderes Csaba, Bánfalvi Eszter, Szabó Róbert Endre, Fekete Linda, Nagy Cili, Németh Judit, Horváth Ákos, Mertz Tibor, Kálmánchelyi Zoltán, Bajomi Nagy György, Vlahovics Edit, Szerémi Zoltán, Trokán Péter, Alberti Zsófi, Endrődy Krisztián, Móri Csaba, Papp-Ionescu Dóra