Kultúr Krimó

Idén elindítottuk az Aranypenna novellaíró versenyünket, ahová közel 100 írás érkezett be. A rengeteg fantasztikus anyag közül kiválasztottunk hármat, amelyek minden szempontból kiemelkedőek. Fogadják hát sok szeretettel elsőnek Csonka Margit - Üzemzavar című művét! 

Csonka Margit

Üzemzavar

         A férfi szemben ült velem a metrón. Sötét inget és öltönyt viselt hozzá illő cipővel. Jobb lábát keresztben nyugtatta balján, miközben elmélyülten olvasott. Homlokba lógó göndörkés haja, kiugró járomcsontja felkeltette figyelmemet. Néha lehunyta égszínkék szemét, közben szája hangtalanul mozgott.

         Elmosolyodtam. Rögtön tudtam, ki az. És nem akartam hinni a szememnek.

         Felpillantott. Meleg mosolyt küldtem felé. Visszamosolygott rám. Egy idős házaspár bőröndjüket maguk után húzva elhaladt kettőnk közt, megálltak az ajtóban várva, hogy a következő megállóhoz érjünk. Ebben a pillanatban a metró hatalmas fékezéssel megállt, majd elsötétült. Egy puffanás, és a következő pillanatban ismét kigyúltak a fények. A szerelvény azonban nem mozdult.

         - Jól van? - kérdeztem a férfitól tökéletes angolsággal. Ugyanott ült, ahol az imént, bár a hírtelen megállás kibillentette egyensúlyából.

         - Igen - felelte meglepetten. - És maga?

         - Én is - mosolyogtam rá megnyugtatóan.

         A férfi felállt, pár lépést előrébb tett, majd a vezetőfülke irányába tekintett. Egészen ellátott a végéig, hiszen ezek már az újabb fajta kocsik voltak. Végig lehetett járni az egész metrón hasonlóan mint a villamosokon. Mi az utolsó kocsik egyikében ültünk. Miközben követtem a férfi pillantását, nemcsak azt láttuk, hogy a vezetőfülke ajtaja zárva maradt, hanem azt is, mennyire néptelen az egész szerelvény. Rajtunk és az idős házaspáron kívül csak néhányan utaztak a nap utolsó járatán. Egy szőke, fiatal nő és egy bajszos férfi, akik kétség kívül összetartoztak, egy gördeszkás fiatal srác, néhány illuminált állapotban lévő olasz, egy emós lány, egy részeg férfi, aki a földön feküdt és egy ellenőr. Még messziről is felismerhető volt a lila karszalagjáról.

         - Lerobbantunk - fordultam ismét a férfi felé. - Sajnos megesik az ilyen. Mostanában egyre többször, bár inkább a másik vonalon, mint ezen.

         - Ragadtál már két állomás közt korábban is? - kérdezte.

         - Csak villamossal. Ott legalább le lehet szállni, de itt… - vontam meg a vállamat.

         - Szólnom kell az ügynökömnek - kapta elő az iPohne-ját, majd tárcsázni kezdett. Hallottam, ahogy kicsöng, de nem vette fel senki.

         - A vonat vezetője biztosan értesítette már a hatóságokat. Nagy gyakorlatuk van ebben.

         Ekkor egy éles sikítás szelte ketté a levegőt. Egyszerre néztünk a szerelvény elejébe, majd odamentünk megnézni, mi történt.

         Az emós lány összegömbölyödve zokogott az ajtónál, nem messze a földön fekvő férfitól.

         - Mi történt?

         A lány felpillantott, és elkerekedett a szeme a csodálkozástól, ahogy felismerte a mellettem álló férfit.

         - Mr. Holmes - kezdte. - Nem mozdult, mióta megálltunk, ezért megnéztem, jól van-e.

         - Segítenél? - nézett rám kérdőn a férfi. Bólintottam.

         - Nem vagyok Sherlock Holmes - felelte, mikor végre megértette a lányt.

         - Azt hittem, megütötte magát, ezért nem mozdul. De meghalt, Mr. Holmes.

         - Nem vagyok Sherlock Holmes - ismételte meg.

         - Ne szerénykedjen - szólalt meg mellettem az ősz hajú idős néni. Amerikai lehetett az akcentusa alapján. - Mind tudjuk, hogy maga Sherlock Holmes. Láttuk a tévében.

         A többiek helyeslően bólogattak.

         - Én Benedict Cumberbatch vagyok, színész. Csak eljátszottam Sherlock Holmes szerepét.

         - Derítse ki, mi történt vele, Mr. Holmes - nézett könyörgően az emós lány.

         A színész ismét levegőt vett, hogy újabb tiltakozásba kezdjen.

         - Folyton ilyen ügyeket old meg. Hiába ellenkezik - szólalt meg az ellenőr. - Láttam az iratait, mikor megmutatta a jegyét. Nagyon ügyes az álcája. Benedict Cumberbatch, mi? A kisujjából kirázza ezt is, Mr. Holmes.

         A színész kétségbeesetten nézett felém. Úgy látszik, én voltam az egyedüli, aki valóban elismerte igazi kilétét.

         - Rendben - szólt végül megadóan rövid hallgatás után.

         Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel az utasokból. Majd várakozásteljesen néztek Benedictre.

         - Van már ötlete? - kérdezte az öreg bácsi.

         - Kapásból hat is - felelt gőgös Sherlock hangon a színész. Egy pillanat alatt váltott, és elevenült meg előttem a bűnügyi zseni karaktere.

         - Azt hiszem, jobb lenne, ha inkább engednék egyedül dolgozni - szóltam. – Tudják, mennyire feszült tud lenni Sherlock, ha nem hagyják nyugodtan gondolkodni. – Az utasok egyetértő morajlás közepette magunkra hagytak. A színész hálásan pillantott rám.

         - Azért ez szép dolog volt tőled - szóltam.

         - Úgyse hagytak volna békén - váltott vissza civilre.

         - Mondjuk, ez igaz.

         - Segítesz nekem? - pillantott rám. - Egyedül nem tudom kideríteni, mi történt a férfival.

         - Azt hittem, már sosem kérdezed meg - mosolyogtam rá.

         Először körbejártuk az arcon fekvő holttestet és tüzetesen megvizsgáltuk. Megtaláltuk az iratait, a telefonját, némi készpénzt is, de semmi érdemlegeset. A hátára fordítottuk. Arca kékes volt, élettelen szemében bevérzések voltak.

         - Megfulladt - állapította meg Benedict. - A sorozat miatt többször is jártam patológián. Mindig alaposan felkészülök a szerepeimre - tette hozzá.

         - Efelől semmi kétségem. A kabátja elején valamilyen fehér por található, nézd csak… - fordultam felé. A férfi épp akkor vett fel a földről egy fehér műanyag üvegcsét.

         - Gyógyszeres fiola - állapította meg. - Az áldozat neve szerepel rajta - nyújtotta át a flakont, ami üres volt.

         - Medrol - olvastam fel. - Mire jó az?

         A színész már vette is elő a telefonját, hogy rákeressen a neten. A sorozatban is mindig ezt csinálta Sherlockként.

         - Asztmás betegségekre többek között - szólalt meg néhány perc hallgatás után. - Rohamot kaphatott a metrón. Elővette a flakont, be akart venni egy szemet, de elfogyott. Ettől csak még jobban bepánikolt, és megfulladt - állt elő az elméletével. - Feltehetőleg ott ült - mutatott az egyik ülésre. - Már halott lehetett, mire a legtöbben felszálltunk. Elég messze állhattak tőle, ezért nem tűnt fel senkinek, hogy nem mozdul. A hirtelen fékezéstől előreesett. Ekkor talált rá a kishölgy.

         - Mr. Holmes, beszélhetnénk? – hívta félre félénken a deszkás srác, aki egy ideje már körülöttünk sündörgött.

         Hallani nem hallottam a beszélgetésüket, csak láttam. A színész szenvtelen Sherlock arccal hallgatta a fiút. Aztán a táskából előkerült egy zacskó, tele fehér pirulákkal. Benedict hosszan beszélt. A fiú falfehér lett. Heves szóváltás, majd a srác ijedten gurult el a szerelvény végébe a gördeszkájával. A színész elégedetten jött vissza.

         - Heroint akart eladni, hiszen Sherlock Holmes folyton lövi magát - csóválta meg a fejét. - Kiderült, hogy nála vannak az áldozat Medrol pirulái. Megvádoltam gyilkossággal, mire azt mondta, a harmadik metrókocsi csuklójába szorulva találta őket egy zacskóban.

         - Hiszel neki?

         - Hiszek. Túlságosan megrémült a gyilkosság hallatára.

         - Valaki szándékosan ölte meg a férfit? – pillantottam hitetlenkedve a holttestre. - De ki, és miért?

         - Nem tudom, de a tettes itt van köztünk. Az olaszok veled együtt szálltak fel, addigra az úr már halott volt. Ha én lennék a gyilkos, nyilván nem próbálnám megoldani színész létemre a rejtélyt.

         - Nyilván - szúrtam közbe.

         - Az idős házaspár, a szőke lány, a bajszos férfi, az emós lány és az ellenőr maradt. Kell, hogy legyen valami az áldozatnál, amiből kiderülnek az összefüggések.

         - Nézzük meg a telefonját - támadt az ötletem. Egy iPhone volt. Újabb típus, amin ujjlenyomatolvasó van. - Bakker – tört ki belőlem. A holttest mellé kuporodtam és jobb mutatóujját a gombra helyeztem. A készülék rezegve adta tudomásunkra, hogy próbálkozzunk újra. Hosszabb idő után sikerült csak feltörnünk, de hiába. Nem volt mobilinternete, így az általános információkon kívül semmi használhatót nem tudtunk meg.

         Kimerülve rogytunk neki a metróajtónak.

         - Én csak szöveget akartam tanulni - szólalt meg némi hallgatás után Benedict. - Megnyugtat a metró monotonitása, ezért a forgatások után ide szoktam jönni. Meglepődnél, milyen kevesen ismernek fel. Olyan sokszor játszottam már el Sherlockot, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer valóban belekeveredek egy bűnesetbe.

         A táskámból előhúztam egy Bounty szeletet, és a férfinak nyújtottam. Kérdőn nézett rám.

         - Színházi rendezőasszisztens vagyok, mindig van nálam csoki - szóltam.

         Nevetve vette el, majd megfelezte. Már a kókuszt éreztük a szánkban, mikor a férfi tekintete megakadt a gyógyszeres üvegen. A fény felé tartva megvizsgálta.

         - Nézd csak, valaki átragasztotta a nevet. - Lehúzta a címkét, ami alatt egy újabb címke volt, másik névvel. A színész elővette a telefonját, és a Facebook keresőjébe beírta az új nevet. - Ez az áldozatunk - kiáltott fel meglepetten az első találat láttán. - De az irataiban és az üvegen nem ez a név állt. - Újra pötyögni kezdett. A találatokat összehasonlította férfi utasainkkal. Mindkettőnk szemöldöke magasba szaladt, mikor az egyik képen az ellenőrünket véltük felfedezni egy szőke nővel.

         - Az nem az a lány, aki a bajszos férfival ül ott? - kérdeztem.

         A színész ránézett a lányra, vissza a képre, felolvasta a nevét, és ugyanabban a pillanatban láttam, ahogy a fények kigyúltak az agyában.

         - A lány koronatanú egy francia gyilkosságban. Olvastam az újságokban. Holnapután lesz a tárgyalás. A bajszos biztos az őre. Az ellenőr pedig a férje. Ő ölte meg az áldozatot, aki jegyellenőr volt, majd felvette a személyazonosságát, hogy megszöktesse a szerelmét. Amint a következő állomásra érünk, leüti a rendőrt, és fölszállnak a legelső vonatra. Csakhogy itt ragadtunk. Azért támogatta ilyen lelkesen, hogy derítsem ki, mi történt, mert tudta, én nem Sherlock Holmes vagyok. Mekkorát hibázott.

         Mélyen az alagút mélyéből hangok szűrődtek felénk. A segítség. Végre megérkeztek az illetékes szervek. A színész beszámolt nekik a történtekről, majd kihallgatások hosszú sora vette kezdetét. Az álellenőr végül elismerte tettét. Egy pillanatra újra egymás mellé sodródtunk Benedicttel. A fülemhez hajolt? és azt suttogta.

            - Köszönöm a segítséget, Watsonom.

Interjú a szerzővel