Az első benyomást a vizuális jellemzők nagyban befolyásolják, legyen szó személyről, környezetről, vagy valamilyen alkotásról. Azonban sokszor kiderül, hogy korai ítéleteink tévesek. Az, hogy borító (konkrét és átvitt értelemben is) alapján ítélünk, természetes, és sokszor hasznos, de ha lehetőségünk van, igyekezzünk mögé is betekinteni, mert értékes dolgokat találhatunk!

Évtizedekkel ezelőtt, a heavy metal hajnalán a szárnyukat bontogató zenekaroknak óriási dolog volt már az is, ha épkézláb hangszereken játszhattak, ha pedig összejött egy lemezfelvétel, a külcsín volt az utolsó, amire jutott a gyakran csekély anyagi forrásokból. Felmerül a kérdés, hogy elegendő-e, ha csak a zene minőségi? A tapasztalat azt mutatja, igen, és erre sok, ma már világhírű és kevésbé ismert előadó is bizonyítékul szolgál. 

Most olyan lemezborítókat láthattok, amik eredetileg egy kicsivel rosszabbul sikerültek, mint ahogy azt elképzelték. Leszögezném, hogy minden tisztelet az övék, hiszen a jó cél érdekében dolgoztak vele, és néha épp a kivitelezés hívja fel a figyelmet egy-egy elfeledett zenekarra.  Überkemény fenyegető arcok helyett jöjjenek a metal szánalmasan gagyi figurái- A dalokat se feledjétek meghallgatni, garantáltan jobbak, mint a látvány!

Darxon- Killed In Action (1984)

Teljesen érthető ennek az oroszlánnak(??) a dühe, hiszen egy sikertelen szőkítés következtében egészen leégették a haját, ráadásul a szemfogaitól sem tudja bezárni a száját. Az egyetlen, ami kárpótolja, hogy egy egész jó, klasszikus heavy metal album reklámarca. A lemez '84-ben került kiadásra, ekkortájt sok, náluk sikeresebb zenekar korongja is hasonlóan béna ábrával tarkított tokba került. A német Darxon később még két lemezt játszott fel, amiket szintén érdemes végighallgatni.

Pantera- Metal Magic (1983)

Kevesen tudnak, vagy nem akarnak tudni a Pantera '80-as években a glam metal jegyében született lemezeiről, pedig négy is van nekik. Amikor Dimebag még Diamond Darrell néven zenélt, és valamennyien tupírozott hajjal feszítettek a színpadon, úgy gondolták, a legjobb lesz egy barackvirág színű retardált macskaemberrel prezentálni első lemezüket. A siker megérkezett, közben Phil Anselmo is, akivel még egy utolsó félig-meddig hajlakkos lemez (Power Metal 1988) után sikerült végérvényesen a tökösebb groove metal felé venni az irányt.

Riot- Narita (1979) 

A zenekar egész diszkográfiáját érdemes átlapozni, ugyanis szándékosan trollkodják össze a lemezeiket Tiorral, a fókaemberrel, aki egyébként az évek során életmódot váltott, apatestét kidolgozta, a fejszéje is menőbb lett, így a két legújabb lemezen már csúcsformában láthatjuk. A new york-i heavy/power metal banda '75-ben alakult, legújabb stúdiómunkájuk épp idén áprilisban érkezik Armor Of Light címmel.

Razor- Shotgun Justice (1990)

Ez a kidobófiú az operaház fantomjának szeretett volna öltözni, de nem tudta, hogy elég hozzá egy maszk, és most a fél arca hiányzik, a pólója be van szívva, és még a manikűrje miatt is cikizték, ezért fegyverhez nyúlt, hogy igazságot tegyen.
A kanadai thrash formáció hatodik LP borítója nem az egyetlen mókásra sikeredett (Executioner's Song, Decibels), de zeneileg a legjobbak között szerepel számomra (Evil Invaders, Violent Restitutions) ezért ezeket is ajánlom meghallgatásra.

Deteriorate- Rotting In Hell (1993)

Végezetül halálosabb vizekre evezünk, ahol azzal szembesülünk, hogy egy csontvázat valaki leöntött spagettivel, ami annyira vérlázító hullagyalázás, hogy még ő is visszatért az életbe felháborodni.
Sajnos a zenekar csupán két LP-t hagyott az utókorra, az első még death, a második The Sectuous Entrance (1996) címmel black metal stílusban készült, mindkettőt ajánlom az erre fogékonyaknak

.Szerinted melyik a leggyalázatosabban kinéző lemezborító? Írd meg nekünk kommentben!