Kultúr Krimó

Idén rendeztünk egy novellaíró versenyt, Aranypenna néven. Csonka Margit szórakoztató Sherlock Holmes-os történetével a második helyezést érte el. Most elérkezett a második felvonás ideje, úgyhogy excelleket bezárni, hangerőt letekerni, olvasásra felkészülni, itt az Üzemzavar legújabb része!

Az első részt ITT olvashatjátok el!

Csonka Margit

ÜZEMZAVAR MÁSODIK FELVONÁS

Sötétségbe burkolózva ültem a kényelmes bársonyszékemben. Tekintetem egy pillanatra a körülöttem ülők arcára siklott, akik a terem egyetlen világos pontján zajló eseményeket nézték. A vakító fényesség visszaverődött az arcukra, és egy pillanatra megláthattam az átszellemült koncentrált figyelmüket.
    Visszafordultam a színpad felé. A végszó elhangzott, és a férfinak be kellett volna lépnie az ajtón. De nem történt semmi. Azonnal tudtam, hogy baj van. A művészek a pódiumon zavartan összenéztek. A fodrászt alakító férfi megismételte az utolsó mondatát, de a nyomozó továbbra sem jelent meg.
    Sűrű elnézések közepette megkíséreltem kimászni a soromból, átgázolva a lábtömegeken, és a táska rengetegen. Egy különösen hosszú, és kiállócsontozatú térdben megbotlottam, és elvesztettem az egyensúlyomat. Egy néző elkapta a karomat, mielőtt még valakinek az ölébe estem volna. Kurtán és suttogva megköszöntem, majd továbbhaladtam. A nézőteres néni kiengedett az ajtón, a következő pillanatban pedig már a színpad mögött voltam.
    – Nem tudom hol van – hadarta az ügyelő, mielőtt még számon kérhettem volna a nyomozót játszó színész hollétét. – Egyik kamerán sem látom – mutatott az előtte álló képernyőre, – és sürgetővel is hívtam. Az összes melléket is feltárcsáztam, a portától kezdve a büféig mindet, de sehol sincsen. Utána néznél személyesen, én nem mehetek el innen.
    – Hogy lehetsz ennyire alkalmatlan a munkádra? – akartam mondani, de igaza volt. Ő a színpadon és a mögötte zajló események zavartalan menetéért volt felelős. Nem hagyhatta el a hatósugarát.
    – Előkerítem – jelentettem ki.
    – És mi legyen az előadással? Ráhúzzam a függönyt és technikai szünetet rendeljek el?

    – Ne – kezdett egy gondolat érlelődni a fejemben. – Hívd ide a súgót, légy szíves – míg a férfi bemászott a súgó helyére, én a díszletfalak takarásában felléptem a színpadra. Addig vertem a szememmel az egyetemistát alakítót, amíg meg nem érezte a pillantásomat és rám nem nézett. Intettem neki, a fiatal srác pedig improvizatív szövegek kíséretében kijött a színpadról.
    – Segítened kell – kezdtem, amint hallótávolságon belül volt. A homloka gyöngyözött az izzadságtól, de nem csak a reflektorok izzásától. Elég forró volt bent a helyzet. Vázoltam neki a helyzetet, majd megkérdeztem a darabban elmesélt viccein kívül mennyit ismer még.
    – Néhányat, miért?
    – Mert, amíg nem tudjuk folytatni az előadást, viccet kell mesélned – elkerekedtek a szemei. – Fenn kell tartanunk a látszatot. A nézők nem tudhatják meg, hogy baj van, ráadásul a te szerepedhez illik a béna viccek folytonos mesélése. Néhány percről van szó, amíg végig járom az épületet.
    – De annyit nem tudok.
    A fiatal lány, aki súgóként dolgozott a színházban, ekkor ért oda hozzánk. Meginterjúvoltam, van-e internet a telefonján. Igenlő válaszát követően megkértem, keressen vicceket az okostelefonján, menjen át a színpad túloldalára, és a díszletfal takarásában súgja fel egyenként a színész srácnak. Mikor mindketten megértették feladatukat, a nyomozó keresésére indultam.
    – Várj, – szólt utánam az ügyelő – adok neked egy papírtörlőt. Valamivel összekented a kezed.
    Lenéztem. A tenyeremet fura, sötét ragadós anyag borította. A szünetben kenhettem össze magam. A kezemet törölgetve léptem ki a néptelen nézőtéri folyosóra. Az elődás egy interaktív bűnügyi játék volt, melyben a nézők egyszerre voltak szemtanúk, és nyomoztak közösen a bűntényt felderítő nyomozóval. Épp ezért a színésznek a szünet idejében is szerepben kellett maradnia, és a nézők között járnia, hogy ha bárkinek bármilyen észrevétele lenne, meg tudja osztani vele. Úgy okoskodtam, ha válaszokat akarok, itt kell kezdenem.
    Először a nézőtéri büfébe mentem, de a személyzeten kívül nem volt ott senki. Utána a mosdókat vettem górcső alá.
    Lenyomtam a Gentleman feliratú ajtó kilincsét, és benyomtam a masszív fából készült lapot. A cipőm alatt megroppant valami. Lenéztem. Szilánkok. Milliónyi apró csillogó darab. Tele volt velük a padló. A tekintetemmel feljebb fókuszáltam, és megláttam a két, fekete bakancsba bújtatott lábat.
    A férfi a földön feküdt, teljesen kifacsarodott pózban. A háta tökéletes szimmetriában volt a csempézett padlóval, a lábai összegabalyodva hevertek, mintha a fizika törvényei többé nem vonatkoznának rájuk. A buktatott ablakon egy légy röppent a helységbe. Körözött néhányat, majd leszállt a férfi tágra nyílt szemeire. Nem pislogott.
    A gyomorsavam a légcsövembe szaladt. Kifordultam a folyosóra, és ahogy megcsapott a friss levegő, lenyeltem a kitörni készülő hányást. Már korábban is láttam holttestet, akkor nem voltak ilyen tüneteim. De ez most más volt.
    Egyetlen percet engedélyeztem magamnak, hogy összetörjek. Azután felálltam, és szilárd elhatározással visszamentem a színpad mögé.
    – Megtaláltad? – kérdezte az ügyelő.
    – A szünet alatt elhagyta a színészek közül bárki is a színpadot? – engedtem el a fülem mellett a kérdését.
    – Hogy hagyták volna el? Tudod, hogy az egész szünetben a színpadon, szerepben kell maradniuk.
    Megismételtem a kérdest.
    – Nem, nem hagyta el senki – felelte végül.
    – Díszítők?
    – Bekészültek a második felvonásban lévő változásra.
    – Kellékes?
    – Kicsempészte az első felvonásban lejátszott tárgyakat.
    – Világosítók?
    – A helyükön voltak.
    – Hangosító?
    – Gondolom a büfében. Nem volt a helyén, amíg nem hívtam a folytatásra.
    – És a súgó?
    – Fogalmam sincs. Mi ez az egész?
    Nem válaszoltam neki. Helyette felkaptam az ügyelőpult melletti telefont és tárcsázni kezdtem. Először a nézőtéri portát kértem. Miután megmondtam ki vagyok, megkérdeztem, a szünet kezdete óta elhagyta-e egyetlen néző is a színházat. Nemleges választ kaptam. Megkértem azon nyomban zárják be az ajtókat és senkit ne engedjenek se ki, se be egészen addig, amíg én, és csakis én, engedélyt nem adok rá. A vonal túlvégén kissé furcsállták a kérésemet, de teljesítették.
    – Mi folyik itt? – tette fel a kérdést ismét az ügyelő, mikor befejeztem a telefonbeszélgetést. Most sem válaszoltam neki.
    Újra tárcsáztam. Ezúttal a művészbejáró felöli portát hívtam. Ugyanazt a kérdést tettem fel, mint fél perccel ezelőtt. Azon az ajtón sem ment ki, és nem is jött be senki. Vele is bezárattattam a kaput, és a lelkére kötöttem a kinyitás pontos instrukcióit, aztán leraktam.
    Az ügyelő felé fordultam, kinek az arcán megfeszültek az izmok a kimondatlan kérdéstől. Nagy levegőt vettem, és közöltem vele a nyomozót játszó színész halálhírét. Mint valami megkövült szobor. Így állt előttem percekig az ócska cipőjében, és a színésztől kapott bábok mintázatú pólójában. Aztán rám pillantott.
    – Egyelőre nem szólunk a többieknek – válaszoltam meg a tekintetében ülő kérdést. – Ha bárki kérdezi, még nem került elő. Nagyon fontos, hogy senki ne tudjon róla – kötöttem a lelkére.
    – Bocsánat a zavarásért kedveském – jelent meg az egyik nézőteres néni mellettünk. Arca akár a száz éves pergamen. – Van itt egy férfi, egy kukkot sem értek abból, amit mond, pedig nagyon szeretne valamit.
    Követtem a nénit a nézőtéri folyosóra vezető ajtón át. A vörös szőnyegen várakozó férfi sötét inget, és öltönyt viselt, hozzá illő cipővel. Homlokba lógó göndörkés haj, kiugró járomcsont. Mikor megpillantott, égszínkék szemei felragyogtak.
    Nem akartam, hinni a szememnek. Nem hittem, hogy találkozunk még valaha.
    – Innen átveszem – mondtam a néninek, ő pedig magunkra hagyott.
    – Szia – mosolyogtam rá.
    – Szia – lágy mosolya megmelengette a fagyos lelkemet. – Láttam, amikor kimentél. Mikor már egy ideje csak az a fiatalember beszélt, te pedig még mindig nem jöttél vissza, tudtam, hogy nem az eredeti forgatókönyv szerint halad az este. Segíthetek?
    – El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy itt vagy – tört fel a mellkasomból egy megkönnyebbült sóhaj. – A vezetőszínészemet a szünetben meggyilkolták. A tettes még itt van, ezt biztosan tudom. Az előadás végéig ki kell nyomoznom, ki végzett az egyik társulati tagunkkal, különben a nézők, és velük együtt talán a gyilkos is, szétszélednek, a rendőrség pedig soha nem tudja beazonosítani a ma esti jelenlévőket. Segítesz nekem?
    – Azt hittem, már sosem kérdezed meg – mosolygott rám.
    Elnevettem magam.
    Összefacsarodott a szívem, mikor ismét megláttam a holttestet, azonban ezúttal fel voltam készülve a látványra.
    A kezein lévő vágásokból folyamatosan ömlött a vér, hogy aztán összekeveredjen a porcelán mosdókagyló körüli víztócsákkal. Tükörszilánkok hevertek a lábain, a kagylóban, a padlón, mindenhol. A néhai, számtalan díjat elnyert színművész haja, az arcába tapadt a nedvességtől. A padlón heverő tükördarabok, vércseppek, és tócsák absztrakttá festették a járólapot. A kagyló fölött lógó tükörből alig maradt valami.
    – Nem a vérveszteségbe halt bele ugye? – szólaltam meg, mikor alaposan körbevizsgáltuk. – Neki is bevérzések vannak a szemeiben, akárcsak annak a férfinak a metróban. Megfulladt.
    – Vízbe fojtották – bólintott. – A bizonyítékok alapján a kagylóba nyomták a fejét. Miközben küzdött az életéért, belecsapott a tükörbe, ami ripityára tört – tényleg jól kikupálták abban a sorozatban. – Jó fizikai erőben lehetett, ha ezt képes volt végrehajtani. Nem könnyű így összetörni egy tükröt – előkapta a telefonját, és nyomkodni kezdte.
    – Mégsem tudta legyűrni a támadóját – állapítottam meg keserűen.
    – Ezek a vércseppek biztos nem az áldozattól származnak – mutatott néhány szabályos alakú csöppre. Megborzongtam az áldozat szótól, de végtére is, az volt. – Ha a kollégádtól lennének, akkor még kisebbek, és permet szerűek lennének, mint ezek – mutatott a földre és a falra, egy másik alakzatra.     – Akárcsak ezek – dugott az orrom alá egy képet. Miközben a telefonja képernyőjét bámultam, ő a szemetes fölé hajolt, és kutatni kezdett benne. – Megvan – emelt fel diadalittasan egy véres papírtörlőt. – Miközben dulakodtak, egy tükör darab megvágta a gyilkost is. Azok a vércseppek tőle származnak. Megtörölte a kezét, és a kukába hajította a szemetet. A mennyiségből nézve csak felületi sérülése van.
    – Ez segít az azonosításban. Végül is csak közel 400 embert kell átvizsgálnunk – visszaadtam a telefonját. A fülem mögül előhúztam a tollamat.
    – Van zacskód? – kérdezte, miközben a karomra feljegyeztem, amit eddig tudunk.
    – Útközben szerzünk.
    Megcsúsztam valamin, ahogy kifelé tartottunk. Elkapott a karomnál fogva, mielőtt még az arcom kölcsönhatásba került volna a kollégám vérével. A férfi lehajolt, hogy megnézze, mi okozta majdnem a vesztemet. Egy kanál formájú fülbevaló volt.
    – Tudom kié – jelentettem ki, de nem örültem ennek a felismerésnek.
    Visszamentem a színfalak mögé, és ezúttal nyomozótársamat is magammal vittem.
    – Ő nem… ő nem… Benedict Cumberbatch? – tette fel nekem a kérdést az ügyelő, amikor meglátott az idegen férfival.
    – De igen – feleltem higgadtan.
    – Te ismered őt? – egy csapásra izgatott lett. Már láttam a gondolatit a fejében, ahogy terveket szövöget Benedict barátságának meghódítására.
    – Valami olyasmi.
    – Watson, nem jössz? – kérdezte tőlem az angol színész, mikor már a díszletfal takarásában volt.
    – Megyek Sher – feleltem. Benedict rám vigyorgott.
    – Watson? Sher? – értetlenkedett az ügyelő.
    – Ez ilyen belső poén – majd megkértem, legyen olyan szíves és súgja most egy kicsit ő a vicceket. Nem indokoltam meg a kérésemet. A súgólány felszabadult, mi pedig Benedicttel félrevontuk egy kicsit. Megbeszéltem a férfival, hogy először én beszélek a fiatal lánnyal.
    A világ egyik legnehezebb dolga volt közölnöm vele, hogy meghalt az apja. Még nehezebb volt gyilkossággal vádolnom őt. A fülbevaló ugyanis az övé volt.
    Mikor meglátta az ékszert, elsápadt. Aztán a füléhez kapott. Elvörösödve eresztette le a karjait, mikor kitapintotta az asszimetriát. Mindent megértettem.
    – Mikor voltatok ott? – tettem fel a kérdést. Tudta, mire vagyok kíváncsi.
    – Nem sokkal az előadás kezdése előtt – remegett a hangja. – Alig találkoztunk mostanában, a közelgő bemutató miatt is rettentő feszültek voltunk, és csak úgy megtörtént.
    Megcsóváltam a fejem. Egy pánikroham küszöbén állt, így elengedtem.
    Az angol színész az egész beszélgetés alatt rezzenéstelen arccal állt mellettem, de tudtam, forognak az agyában a fogaskerekek.
    – Kivel volt viszonya a kisasszonynak? – szólalt meg, mikor a lány hallótávolságon kívül volt.
    – A hangosítóval. Az apja nem tudott róla. Mindenfajta romantikus szakmabeli kapcsolatot ellenzett, ha a lányáról volt szó. Ráadásul a pasas egy csöppet idősebb.
    – Ha tudomására jutott volna?
    – Elszabadul a pokol.
    – Beszélnünk kell vele – jelentette ki Benedict. Az ügyelőpulthoz mentem, és lehívtam a hangosítót a helyéről. Csöndben várakoztunk, hogy leérjen a színpadra.
    – Mondd csak Watson, esetleg te is romantikus kapcsolatban állsz egy szakmabelivel?
    Meghökkentem a kérdéstől.
    – Nem – jelentettem ki. Tovább várakoztunk némán. Mikor a hangosítótár vezetője megjelent, láttam, hogy a nyomozótársam szeme megvillan. A munkatársam majdnem annyi idős volt, mint az elhunyt.
    – Nem ő volt – súgta nekem, miközben a férfi felénk tartott. – Nézd csak a kezét. Nincs rajta vágás, sérülés, de még a karjain sem. Nem az ő vérét találtuk meg. A lány tehát igazat mondott.
    – Ha ez így van, akkor csak a nézők közül tehette valaki.
    – Biztos vagy benne?
    – Száz százalékig. Hogy fogjuk kideríteni?
    A férfi egy pillanatig hallgatott.
    – Ez egy interaktív krimi igaz? – a szemei furcsán csillogtak. Bólintottam. – Akkor akár maga Sherlock Holmes is kinyomozhatja, nem?
    Leesett az állam.
    – Gondolj bele. Így anélkül tudnánk kihallgatni a nézőket, hogy sejtetének bármit is.
    A terve egyszerűen zseniális volt. Azt fogják hinni, hogy Benedict megjelenése a darab része. A gyilkos pedig nem tehet semmit, mert azzal felhívná magára a figyelmet.
    A hangosítóhoz fordultam, aki ekkor ért oda hozzánk. Megmondtam neki, mire van szükségem, aztán a dolgára küldtem. Míg arra vártam, hogy visszatérjen a kért eszközökkel, megkerestem a kellékest. A hölgy szemei óriásira tágultak, mikor meglátta az oldalamon az Oscar díjra jelölt művészt.     Beadtam neki egy mesét arról, hogy Mr. Cumberbatch hazánkban járt, hallott az előadásunkról, a fenti hatalmasságok pedig engedélyt adtak egy különleges estére, amikor is a második felvonásban ő jelenik meg a nyomozó helyett. Viszont szükségem lenne egy tolmácsra, ezért fordulok hozzá, ugyanis nekem Mr. Cumberbatch-nek kell segítenem. Mondanom sem kell, hogy a kellékes hölgy megtisztelve érezte magát, és azonnal igent mondott.
    – Kamerák vannak itt, itt, és itt – mutattam az ügyelőpult monitorjára, ami a színpadot és a nézőteret ábrázolta, miközben az angolszász férfi a fülébe helyezte az apró fülhallgatót, a mikrofont pedig az ingére csiptette. – Végig látni foglak, és segítelek – felvettem a fejhallgatómat. – Készen állsz?
    A férfi bólintott. Belépett a színpadra, és a tévésorozatból oly jól ismert bűnügyi zseni abban a pillanatban életre kelt. Kedves, segítőkész arcáról minden érzelem eltűnt. A kellékes hölgy mikrofonnal a kezében kiállt a színpad jobb oldalára, és segítette a megértést Benedict és a nézők között.
    A megbeszélt mesét mondta. Hasonlót, mint amit a kellékesnek adtunk be. A színpadon lévő, életben maradt öt színművész döbbenete leírhatatlan volt, amikor Sherlock Holmes besétált a színpadra. Mikor közölte velük a nyomozó véres halálhírét, az arcukon őszinte érzelem tükröződött. Egyenként megtudtam volna mondani, ki az, aki sajnálja művésztársuk halálát, és ki az, akit hidegen hagy. Aztán közös nyomozásra invitálta a nézőket. Azt mondta, ha rájuk néz, túl sok információt lát, és nincs elég ideje kiválogatni a hasznosakat, ezért segítsenek a szelektálásban. Minden egyes szavát úgy itták, mintha életelixír lett volna. Bevették a mesét.
    Először mindenki mondott mindenféle zöldségeket, de aztán elkezdtek záporozni a használható információk.
    – Az előcsarnokban odament hozzá egy férfi – szólalt fel jelentkezés után egy vörös ruhás hölgy. – A nyomozó ismerte, mert meglepődött, mikor meglátta.
    – Látta az arcát? – kérdezte Benedict.
    – Nem, háttal volt nekem. De nagyon ideges volt. Hevesen gesztikulált, ezért is figyeltem fel rá.
    – Volt esetleg különleges ruhadarabja?
    – Sötét öltönyt viselt, sötét nadrággal.
    – Én is láttam őket – szólalt egy anyajegyes férfi, aki az én korábbi soromban ült. – A férfi hevesen beszélt és néha túl hangosan. A baleset és a megfizetsz szavakat hallottam többször is. A nyomozó csitítani próbálta, végül elindultak a folyosón.
    – Melyik irányba?
    – Jobbra. Az arcát én sem láttam a férfinak.
    – Ezek a szavak nekem is ismerősek – szólalt fel egy kék nyakkendős úriember. – A férfi vécé egyik fülkéjében voltam, mikor két férfi bejött. Vitatkoztak. Az egyikőjük azt mondta, hogy meg kell fizetned a tetteidért. Megölted a feleségemet, a lányom pedig soha többé nem fog járni. A bíróság felmentett, de ennyivel nem úszhatod meg. A másik, aki a nyomozó volt, azt mondta őszintén sajnálja, ami a családjával történt, és szeretné anyagilag kárpótolni. Ráhagytak egy nagyobb összeget, de mire a kezébe kerül az még néhány hónap. A másik férfi ordítani kezdett. Ekkor jöttem ki a fülkéből.
    – Sher – duruzsoltam Benedict fülébe. – A művészúrnak tényleg volt egy bírósági ügye. Alkoholtól bódult állapotban hazaindult kocsival, de nem jutott messzire. A másik kocsiban ketten ültek. Az asszony meghalt, a lány maradandó károsodást szenvedett. A színház kiállt az emberünk mellett, de azt rebesgették, azért mentették fel a tárgyaláson, mert befolyásos, ismert személyiség.
    – Mi történt ezután? – kérdezte a kiálló arccsontú férfi. Tudtam, hogy hallott engem. A képernyőn láttam a szemeit.
    – Kezet mostam, és amilyen gyorsan csak tudtam, távoztam a mosdóból.
    – Milyen állapotban volt a tükör?
    – Ép volt.
    – Látta a férfi arcát?
    – Nem. Amikor kijöttem az ablakon bámult kifele. Biztos akkor fordult oda, amikor lehúztam a vécét.
    Csalódottság járta át a testemet.
    – De kopaszodott. És ott ül előttem két sorral.
Benedict vadászkutya módjára kapta a fejét a mutatott irányba.
    – Nem öltem meg – tiltakozott a kopaszodó, sötét öltönyös.
    – Mutassa a kezét – dörrent rá a színész.
    – Beleütöttem a tükörbe, miután ő elment – bökött a fejével az előző felszólaló felé – Aztán magára hagytam.
    – Mutassa a kezét!
    – Dühös voltam, bántani akartam, de nem nyúltam hozzá. Csak a tükröt törtem össze. Hinnie kell nekem.
    Benedict könyörtelen Sherlock arccal átgázolt a nézőkön és előrántotta a férfi kezét. Be volt kötve.
    – Nem én voltam! – kiáltotta a férfi. – Nem én tettem!
    A színész elfordult tőle.
    – Sher, ha a gyilkosságot hirtelen felindulásból követték el, akkor a pasas ruhájának úsznia kellene a vízben, de száraz, nem? – a férfi bólintott – Az, aki megölte a nyomozót, előre eltervezte. Levette a zakóját, talán az ingjét is, hogy ne legyen vizes, majd eldugaszolta a kagylót, hogy megteljen vízzel és könnyebb dolga legyen. Miután végzett, felöltözött, és visszaült a helyére, mintha mi sem történt volna. A kellő pillanatban, pedig meglépett volna. Annyira magabiztos volt a dolgában, hogy a saját véres kéztörlőjét kidobta a kukába. A nézőtéri mosdókban nincs dugó, papírtörlővel kellett eldugítania. Adj nekem pár percet, hogy utána nézhessek.
    A férfi bólintott. Lehunyta a szemét, mintha az agyában kutatna, míg én visszamentem a tetthelyre. Nem kellett sokáig kotorásznom a szemetesben, hogy megtaláljam a szétázott, összegyűrt papírgombócokat. Igazam volt. Visszafele tartottam, mikor a pergamen arcú nézőteres néni megállított.
    – Kedveském – kezdte – igazán szörnyű, ami a drága művészúrral történt – sajnálkozott, – és van is itt valamit, ami nem hagy nyugodni, mióta ez az érdekes arcú fiatalember kérdezősködik. A második rész kezdése előtt, odajött hozzám egy igazán jóképű férfi és ragtapaszt kért tőlem. Azt mondta, megvágta a kezét a szünetben, az összetört telefonja kijelzőjével. Az ügyelőpultból hoztam neki ragtapaszt. Elég sokat el is kért belőle. Viszont ő nem az a férfi volt, akivel az imént beszéltek.
    – Nagyon köszönöm, hogy ezt elmondta nekem – hálálkodtam a néninek. Visszarohantam a back stage-be és megosztottam Sherrel a fejleményeket.
    – Most, hogy így mindenki nyomoz, nekem is eszembe jutott valami – lépett oda hozzám az ügyelő. – Volt egy hölgy, aki utolsóként, már a felvonás kezdése után ment be a nézőtérre, rendező jobb felöl. Hátha látott valamit. Csillogó ezüstruhát viselt.
    Nem tartott soká Benedictnek megtalálnia.
    – A női mosdóban voltam – közölte gőgösen. Tipikusan az a beképzelt cafka volt. – Hatalmas volt a sor, ezért csak az utolsó pillanatban jutottam be.
    – Esetleg nem hallott hangokat a férfi mosdóból?
    – De, nyitva volt az ablak.
    – És mit hallott? – próbált higgadtnak tűnni, de tudtam, ugyanannyira izgatott, mint én.
    – Pénzről beszéltek. Az egyikük tetemes vagyont örökölt, és ez nem tetszett a testvérének.
    A tudatalattim felszínén motoszkált valami.
    – Kitagadták a végrendeletből, pedig ő gondozta az idős nyanyát. Az utóbbit szó szerint idéztem.
    Tudtam, hogy fontos, de nem akart eszembe jutni.
    – Miről beszél ez a nő? Apának nem volt testvére – háborodott fel a súgó lány.
    Velem történt, és kapcsolódik az esethez.
    – Miért nem mondta el ezt eddig?
    Ha rájövök, megoldódhat a rejtély.
    – Nem tudtam, hogy fontos. Azt hittem két néző az.
    A kezem.
    – Hallotta, hogy dulakodnak?
    Valami sötét anyag volt a kezemen.
    – Nem, becsuktam az ablakot. Telefonálnom kellet, és túl hangosak voltak.
    És ragadt.
    – Sher – kiáltottam a mikrofonba, mikor megvilágosodtam.     – A gyilkos a tizedik sorban ül, középtől jobbra. Mikor elhagytam a helyemet megbotlottam, és ő elkapott mielőtt elestem volna. Összevérezte a kezem.
    Benedict pillanatok alatt megtalálta a tettest. Az anyajegyes férfi volt az. Másra akarta kenni az egészet.
    A rendőrök kiérkezéséig eltávolítottuk a nézők közül, és a színpad korlátjához kötegeltük. Mindenben igazunk volt. Előre eltervezte, hogy ki fogja nyírni a mostohatestvérét. Ő volt az édesgyermek, a nagymama mégis a híres, elismert mostohaunokájára hagyta mindenét. Ha a kopaszodó apuka aznap este nincs ott, és nem zúzza össze az öveget, akkor a dulakodás közben nem potyognak szilánkok, és nem vágják el a gyilkos kezét.
    De akkor is megúszta volna, ha aznap este nincs itt Benedict.
    A kihallgatások sorát követően végre volt alkalmam megkérdezni a színésztől, mit keresett aznap este a színházunkban.
    – Téged – felelte. – Meg akartalak hívni egy forgatási napra, hogy megköszönjem a múltkori segítségedet.
    – Ez igazán nagyon kedves tőled – mosolyodtam el. – Remélem találunk megfelelő időpontot, a szezonban nem mindig tudok elszabadulni. Bár, nem tudom, jó ötlet-e. Ha mi találkozunk, biztos, hogy meghal valaki.
    Elnevette magát.
    – Keresni foglak.
    – Végül is, ha kinyomoztad hol dolgozom, a számomat már nem lesz nehéz megszerezned – mosolyogtam kajánul. Elvigyorodott. – Most mennem kell.
    – Viszlát Watsonom.
    – Viszlát Sher.