Kultúr Krimó

 „Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni”

Örkény István - Arról, hogy mi a groteszk

Az Örkény Színház nézőterének felújítása miatt a repertoár egy része, többek között a négy éve bemutatott Tóték is a Városmajori Szabadtéri Színpadra költözött. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mutat egy kőszínház a Városmajorban, és ha elegáns kerti partiba készültem volna, akkor sem ért volna nagyobb meglepetés: fényfűzérek és kőfalon felfutó borostyánok szegélyezték az utat a nézőtérre, mintha egy előkelő angol arisztokrata lepte volna meg a garden party vendégeit a kert végében felhúzott színpaddal.

A technikai felkészültséget szintén nem érheti kritika. A nézőteret lefedték, így eső esetén sem maradnak el az előadások, a műanyag székekre kényelmes szivacsot tettek: a néző komfortérzete minden előtt való. A színpadtechnika is bőségesen tartogatott meglepetéseket: első pillantásra azt hittem, hogy alig kellett átalakítani a szabadtéri színpadot, mert a Tóték minimalista díszletezése, a kicsi és szinte folyamatosan színen tartózkodó szereplőgárda miatt a felületes szemlélőnek nem tűntek fel a színpad átalakításai. Aztán az egyik pillanatban a fekete falon ajtó nyílt, ott, ahol nem számítottunk volna rá, a másikben megjelent egy színész a hátunk mögött, aki fél perce még a színpadon búcsúzkodott. Sikerült valódi kőszínházi körülményeket teremteni az átmeneti szálláshelyen, és emiatt nagy dicséret illeti az Örkény Színház stábját.

A Tóték Mácsai Pál rendezésében nagyon közel áll a szívemhez, meg sem kísérlek elfogulatlanul írni a darabról. Ez az adaptáció a sokrétegű történet egy újabb szeletét villantja fel: nem a gyakran színpadra vitt drámát, hanem a Tóték kisregény változatát vette alapul. A szöveghűség megtartása és a komikum fokozása végett a szereplők saját magukat narrálják: nem egymással, hanem a közönséggel folytatnak párbeszédet. Az ízléssel válogatott szövegek, a parádés színészi játék, a finoman kimunkált mozgásanyag, a dráma ívét megtörő negyvenes évekbeli slágerek és az évek által összeérlelt rendezés tökéletes harmóniában vannak.

Az első sor legszélén, kitüntetett helyen: a jó kedélyű nagybőgős és a lendületes billentyűs között ültem, ahonnan remekül láttam a bőgős kottáját - igazán bevonva érezhettem magam a darabba. Minden okom meg lett volna, hogy a közönség nagy részével együtt én is önfeledten, a térdem csapkodva kacagjam végig az előadást. Az első felvonás közepén mégis mégis gombócot kezdtem érezni a torkomban.

Már a darab legelején megtudtuk, hogy Tóték fronton harcoló fia, aki miatt a vendégül látott őrnagy kedvét különösen nagy műgonddal kell keresni, elesett. A hír azonban soha nem jut el a családhoz, akik mindvégig babonás meggyőződéssel hiszik, hogy ha elnyerik a háborúban súlyosan traumatizált őrnagy jó szándékát, akkor a fiú megmenekülhet.

Így válik az őrnagy kedvét szolgai alázattal kereső családból áldozat: nem az őrnagy, hanem a sors áldozatai. Miközben a közönség hangosan kacag, például azon, ahogy a berogyasztott térdű Csuja Imre Tótja szemébe húzott tűzoltó sisakkal, az ásítás ellen a szájába vett elemlámpával arról énekel, hogy „Ugye gondolsz néha rám”, nekem sírni támad kedvem.

Fotók: Gordon Eszter

Vajon tényleg ilyenek vagyunk? Nevetünk a kiszolgáltatottakon, a kicsiken, az elesetteken? Aznap este ilyenek voltunk. Nevettünk azokon, akik a világon a legértékesebbet, az emberi méltóságot váltják aprópénzre a remény halvány sugaráért, hogy megmentsenek valakit, akit szeretnek. Örkény abszurdja ma pont úgy hat, mint amikor a darabot először bemutatták: ha fejre állás helyett a színpadnak hátat fordítva nézzük végig a temetést, talán nekünk is nevetni támad kedvünk azon, amin sírni illene.

„Kérem, szíveskedjenek kiegyenesedni. Amint látják: a világ talpra állt, önök pedig emelt fővel, keserű könnyekkel sirathatják kedves halottaikat.”

Örkény István - Arról, hogy mi a groteszk