Kultúr Krimó

A művészet mindenhol ott van

Okosan, szépen, rádöbbenésig
Five Easy Pieces

A hatalom mindenkor téma az emberek között. A hatalomvágy már kicsi korban elkezd kialakulni. Hiszen a gyerekek is egy pillanatra megrészegülnek a tudattól, hogy övék az irányítás egy adott helyzetben. Hát még a felnőttek…! Erről is szól Milo Rau két évvel ezelőtt bemutatott rendezése, a Five Easy Pieces, amit a Trafóban játszottak.

0.jpg

Fotó: Phile Deprez / www.trafo.hu

Milo Rau előadásában nincsenek fő- és mellékszereplők. Játszó, a színészet iránt érdeklődő gyerekek vannak a színpadon. És egy felnőtt. A genti CAMPO művelődési központtal együttműködve készített darab témájaként egy egyáltalán nem gyerekbarát, sőt, Belgium és a világ szempontjából is megrázó eseményt választott a neves svájci rendező.

Marc Dutroux, az egyik legismertebb bűnöző, pedofil gyerekgyilkos élettörténetét mutatja be öt epizódon keresztül.

A valódi dokumentumok és interjúk alapján készült történeteket a gyerekek keltik életre a színpadon. Ők beszélnek Dutroux apjaként, az ügyben nyomozó rendőrként, a gyermeküket elveszített szülőként vagy éppen az egyik elrabolt kislány levelének felolvasójaként, hosszú monológ formájában.

Milo rendezése a párhuzamok rendezése. Az előadás keretes szerkezete biztosítja a legfőbb párhuzamot, ugyanis a nézők egy gyerekszínész castingba csöppennek bele. Az egyetlen felnőttként a casting directort játszó Peter Seynaeve alapvetően kedvesen, ám távolságtartóan, olykor kifejezetten cinikusan instruálja az ilyen-olyan módon tehetséges jelentkezőket..

0_2.jpg

Fotó: Phile Deprez / www.trafo.hu

Irányítja őket, hatalma van felettük a casting folyamán, ahogyan Dutroux is hatalmat gyakorolt az elrabolt, majd meggyilkolt gyerekek felett. Ez a párhuzam, valamint a gyerekek kiszolgáltatottsága főleg abban a jelenetben éleződik ki, amikor Seynaeve megkéri a 13 éves lányt, hogy a levél felolvasásához vetkőzzön le. „Tudod, ahogyan a próbán is!”

És a kislány, ha nem is meztelenre, de alsóneműig megteszi, engedelmeskedve a direktor instrukciójának. The show must go on. A többi gyerekszereplő mint stábtag és mi, nézők pedig csak nézzük, és nem teszünk semmit.

A borzalmas, akár gyerekekkel kapcsolatos bűncselekményeket is legtöbb esetben csak nézzük a tévében vagy az interneten – ülve, passzívan, mindenfajta tettleges reakció nélkül. Erre a passzivitásra reflektál a darab azáltal, hogy a gyerekek arca közeliben látszik a vásznon is, miközben monológjukat mondják.

0_4.jpg

Fotó: Phile Deprez / www.trafo.hu

Milo Rau rendezésében a gyerekek biztonságban vannak, teljes az összhang köztük és a felnőtt színész között, éppen ezért a hatalomgyakorlás hitelessége a „gyakorlatban” kicsit sántít, ha elméletben amúgy abszolút meg is állja a helyét. Ám éppen ez a színház adta biztonság segít nekik abban, hogy ezt a szörnyű témát „játéklehetőségnek”, a színpadon való szereplés eszközének fogják fel, és ne sérüljenek.

Minden gyerek önmagaként, önmagát játszó énként van jelen a színpadon.

Ily módon a rendezés a színház mint eszköz és használati tárgy használatáról is elgondolkodtat minket.  Okosan felépített, nem túlhevült, de nem is érzelemmentes színházesztétika ez, amely finoman egyensúlyoz a szubjektivitás és a ráció között.

Milo Rau rendezése ugyanakkor az (ön)reflexió rendezése is. Minden gyerek monológja előtt látunk egy bevezetésként szolgáló kis epizódot, amely az élettörténet megfelelő kontextusába helyezi a monológ szövegét. Itt is a párhuzamos látásmódot kínálja nekünk Rau: a vásznon a felnőtt színészek játékát látjuk, ezzel egy időben élethű, egy az egyben való másolását pedig a gyerekek játéka révén kísérhetjük végig. Színház és film, gyerek és felnőtt, vetített és valós mosódik össze.  A rendező ezzel az ötlettel okosan és finoman reflektál arra, hogy nézőként ugyanazon eseményhez hogyan viszonyulunk, ha filmben, és hogyan, ha élőben látjuk azt. Egyben a gyerekekkel kapcsolatos nézői reakcióra is utal: ugyanazt az eseményt máshogyan nézzük filmen vagy színpadon, ha gyerekek adják elő.

A gyerekek jelenléte ösztönösen manipulál minket, hiszen olyankor nem (elsősorban) a jelenetet, hanem őket figyeljük. A manipuláció tényének tudatában ad olyan instrukciókat Seynaeve, mint a sírás, a lassabb beszéd és társai.

E tény tudatában áll ki a félig indonéz kislány énekelni a színpad elé, mikrofonnal, reflektorfényben. Már-már szégyelljük magunkat, hogy ennyire átláthatóak és kiismerhetően egyszerűek vagyunk.

0_1.jpg

Fotó: Phile Deprez / www.trafo.hu

A casting- ily módon az előadás is – az egyik kislány kedvenc meséjével ér véget. Mese a fiatal marionett báburól, aki csak azután láthatott igazi, általa már sokszor elképzelt felhőket, miután kidobták a szemétdomb tetejére. Itt csempész be kicsivel több érzelmi kötődést (az egyébként a történet borzalmával ellentétben) higgadt előadás. A végkicsengés ily módon nemcsak széppé, hanem okosból bölccsé teszi az előadást:

bármilyen szörnyűség is történik a világban velünk vagy a szemünk láttára, gyerekkel vagy felnőttél, a legkilátástalanabb helyzetben is lehet a pislákoló fényt látni.

Ha kitartóan játszod a zongoragyakorlatokat, bármily nehéz is, de egyszer eljutsz Liszt művének eljátszásáig.

0_3.jpg

Fotó: Phile Deprez / www.trafo.hu

Ahogyan Milo Rau színházivá tett gyakorlataival eljuthatunk ahhoz az állapothoz, amikor nem versengünk, csak játszunk. Nem akarunk hatalmat gyakorolni senki felett, csak együtt létezni. Nem dőlünk be a fogyasztói társadalom és a média manipulációs trükkjeinek. És bármily szörnyűség láttán nem elfordulunk, hanem felpattanunk a székről, és visszahúzzuk a kislányra a pólóját.

További információk:

Trafó honlap - Five Easy Pieces

 

Részletek:

Koncepció, szöveg,rendezés: Milo Rau 
Szöveg és előadók: (2 casts) Rachel Dedain, Aimone De Zordo, Fons Dumont, Arno John Keys, Maurice Leerman, Pepijn Loobuyck, Willem Loobuyck, Blanche Ghyssaert, Polly Persyn, Lucia Redondo, Peter Seynaeve, Pepijn Siddiki, Elle Liza Tayou, Winne Vanacker, Hendrik Van Doorn & Eva Luna Van Hijfte 
Film: Sara De Bosschere, Pieter-Jan De Wyngaert, Johan Leysen, Peter Seynaeve, Jan Steen, Ans Van den Eede, Hendrik Van Doorn & Annabelle Van Nieuwenhuyse 
Dramaturg: Stefan Bläske
Rendezőasszisztens: Peter Seynaeve 
Kutatás: Mirjam Knapp & Dries Douibi 
Díszlet és jelmez: Anton Lukas 
Videó és hang: Sam Verhaert 
Gyermekfelügyelet: Valentine Galeyn 
Produkciós asszisztens:
 Ted Oonk 
Zenei korrepetitor: Herlinde Ghekiere 
Beszédtanár: Françoise Vanhecke 
Díszlet kivitelezés: Ian Kesteleyn 
Technikusok: Bart Huybrechts, Korneel Coessens & Piet Depoortere 
Alexander Van Waes 
Videó hang: Henk Rabau 
Menedzsment: Marijke Vandersmissen, Wim Clapdorp, Mascha Euchner-Martinez & Eva-Karen Tittmann 
Turné menedzsment
 Leen De Broe
Produkció: CAMPO & IIPM

Koprodukciós partnerek: Kunstenfestivaldesarts Brussels 2016, Münchner Kammerspiele, La Bâtie – Festival de Genève, Kaserne Basel, Gessnerallee Zürich, Singapore International Festival of Arts (SIFA), SICK! Festival UK, Sophiensaele Berlin & Le phénix scène nationale Valenciennes pôle européen de création executive 
Produkció: CAMPO

fb0.png

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturkrimo.blog.hu/api/trackback/id/tr8015309922

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

youtubelogo.png

Utolsó kommentek

Partnereink:

856-muveszetek-volgye-fesztival-kapolcson.png

Blog ajánló:

 pagebox3_0.png

 

22046773_1874939385856143_161284196468835608_n.png