Kultúr Krimó

A művészet mindenhol ott van

Egészséges önértékelés: kezdjük az oviban!
Interjú Németh-Hargitai Míra óvodapedagógussal / Művészetek Völgye

Témánk nem kevesebb, mint hogy hogyan alakítható ki már óvodás korban a helyes önértékelés? Mit tehet az óvodapedagógus és mit a szülő? Egyáltalán, milyen a helyes önértékelés? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ Németh-Hargitai Míra óvodapedagógussal a Művészetek Völgyében, ahol immáron harmadik éve lép fel a Kultúr Krimó. Idén először, most szöveges formában is közre adjuk az interjút a nagy érdeklődésre való tekintettel. 

Tudnál magadról mesélni? Hogy kerültél erre a pályára, jelenleg hol dolgozol?

Mondhatnám a megszokott „szeretem a gyerekeket” választ és persze nem is lenne hazugság, de ez csak egy része volt a döntésemnek. A pályaválasztás idején valahogy magától értetődő volt, hogy ezt a szakmát választom. Édesanyám is pedagógus és mindig azt láttam, hogy a nehézségek és viszontagságok ellenére szereti és élvezi, amit csinál. Szerintem tudat alatt ez a példa determinálhatta az én utamat.

2013-ban diplomáztam az ELTE-n, majd a Gazdagréti Óvodában kezdtem dolgozni, ahol a főiskolai gyakorlataimat is végeztem. Számos nevelői attitűdöt, hozzáállást, személyiséget láttam, amikből később építkezni tudtam. A saját csoportunkat az egyik legjobb barátnőmmel és egy csoda dadus nénivel vezetjük. Szeptemberben kezdjük a 6. nevelési évünket együtt és immár főiskolai hallgatók mentorálásával, gyakorlatvezetésével bízott meg bennünket az intézményvezetőnk.

nevtelen-1.pngNémeth-Hargitai Míra óvodapedagógus

A témánk az egészséges önértékelés. Pontosan, hogy tudnád ezt definiálni?

Számomra az egyik legmeghatározóbb definíció ebben a témában Pál Feri atyáé. Ő azt mondja, hogy a pozitív önbecsülés mellett jelen kell lennie a reális önértékelésnek. A kettő együtt tud valami olyasmit létrehozni, amit egészséges önértékelésnek nevezhetünk. Az önbecsülés alatt arról beszélünk, hogy rendben vagyok magammal mindennel együtt és mindennek ellenére, tehát egyszerűen jól érzem magam a bőrömben. Ennek ki kell egészülnie egy reális önértékeléssel, ami szerint egyet hátra lépve, kívülről tekintek magamra. Megvizsgálom a pozitív személyiségjegyeim, sikereim mellett azokat a dolgokat is, amik szintén hozzám tartoznak, de nem töltenek el felhőtlen büszkeséggel és örömmel.

Tisztában vagyok vele és elfogadom, hogy nem vagyok tökéletes.

Emellett fontosnak tartom a fejlődésfókuszú szemléletmódot.  Eszerint az ember keresi a kihívásokat. Az akadályokra, nehézségekre és az erőfeszítést igénylő feladatokra lehetőségként tekint és a kudarcok ellenére is kitart. Meghallgatja a kritikát és igyekszik tanulni belőle, mások sikerét pedig nem fenyegetőnek érzi magára nézve, hanem követendő példának tartja.

people-2604159_1920.jpgFotó: Pixabay

Az önbecsülést, a reális önértékelést és a fejlődésfókuszú gondolkodást említetted az egészséges önértékelés meghatározásaként. Mik játszanak szerepet abban, hogy kinek hogy alakul az önértékelése mondjuk felnőtt korára?

Az önértékelés kapcsán elengedhetetlen, hogy szót ejtsünk az önismeretről. Úgy gondolom, hogy az ember önismerete nagyban meghatározza azt, hol tart az egészséges önértékelés kapcsán. Véleményem szerint az egész folyamat alapja már az intrauterin fejlődéstől kezdve az anya-gyermek kapcsolatban keresendő.

Az anyát nevezzük elsődleges kötődési személynek, ő az akivel először kialakul mindannyiunk életében egy nagyon fontos kapcsolat.

Ennek a minősége számos dolgot meghatároz életünk során az önértékelésünktől kezdve a társkapcsolataink alakulásáig. Az effajta szilárd biztonságérzetre minden egyes embernek szüksége van. Minél inkább „biztos bázisnak” érzi a gyermek édesanyját, annál nyitottabb lesz a világ és más emberek felé.

Ki kell emelnünk az édesapa nem kevésbé jelentős szerepét a gyermek életében. Egyre több kutatás olvasható abban a témában is, hogy egy adott személy érzelmi stabilitásának alakulását milyen nagy mértékben befolyásolja a szerető apai jelenlét.Mindezeken kívül rengeteget lehetne még beszélni arról, hogyan befolyásolja az önértékelésünk alakulását a szüleink nevelői attitűdje, a testvérek között elfoglalt helyünk, a tágabb családunk, a barátaink és a különböző csoportok, amikhez tartozunk vagy körülvesznek bennünket.

Kora gyermekkorban a szűk család után az óvodával, mint első szocializációs színtérrel találkozunk, ezért is nagy felelősség pedagógusként, hogy mit tapasztalnak az életről ebben a rendkívül szenzitív néhány évben a gyerekek.

dsc_0589.jpgA Művészetek Völgyében kérdeztük Németh-Hargitai Mírát az önértékelés témájáról.
Fotó: Szabó Franciska

Milyen lehetőséged van óvodapedagógusként segíteni ebben a gyerekeknek?

Véleményem szerint van néhány alapvetés, amik nélkül lehet próbálkozni, de viszonylag kevés sikerre érdemes számítani. Az első a szeretetteljes, biztonságos légkör kialakítása. Ami egyszerűnek és természetesnek tűnik, de őszintén mondom, hogy nem az. Idő kell hozzá és kitartás. Nem szeretnék álszent lenni és olyan dolgokról nem beszélni, amiről „nem illik”. Nem könnyű minden gyereket szeretni, ahogy biztosan nekik sem mindig könnyű minket. Ez szerintem teljesen rendben van, mert emberek vagyunk, ráadásul különbözőek. De muszáj nekünk mutatnunk a példát és megkeresni bennük azt, ami szerethető számunkra, hogy megtaláljuk a közös hangot és ott lehessünk nekik, amikor szükségük van ránk. Hiszek abban, hogy lehet erőből szeretni akkor, amikor nem tudod elképzelni, hogy menni fog.

A biztonságos légkör kapcsán el is jutottunk a második alappillérhez, ami a következetesség. A tiszta, egyértelmű határok jelentőségéig, amik a gyerekekért vannak és ezt pontosan tudják, érzik ők is. Egy percig nem kell attól tartanunk nevelőként, hogy esetleg kevésbé szeretnek minket azért, mert valamit nem engedünk meg nekik. Lehet, hogy az adott szituációban hangot adnak a nemtetszésüknek (ez a valóságban persze nem ilyen szofisztikált), de ha kitartunk a határ elfogadásáig vezető néhány alkalommal, hosszú távon kifizetődik a következetességünk és a gyerekek is biztonságban érezhetik magukat az általunk kialakított stabil kereteknek köszönhetően. Ilyenkor a kommunikációban fontosnak tartom a szeretetteljes határozottságot.

Ha úgy szólunk valami miatt a gyermekre, hogy mi sem vagyunk biztosak benne vagy nem hisszük el, hogy az úgy fog történni, az olyan mintha nem is mondtunk volna semmit.

Úgy soha nem lesz súlya annak, amit mondunk. Sokszor nehéz csak azt kimondani, amit utána tényleg be tudok tartatni.

Azt gondolom, hogy mindannyiunk életében –főleg napjainkban, ahol próbál eluralkodni a megfelelési kényszer és az, hogy kifele egészen mást mutatunk magunkról- kiemelt jelentősége van a példáknak, az önazonos, hiteles embereknek. Minden egyes nap számtalan dolgot tanulnak meg a gyerekek a világról rajtunk keresztül. Számomra a hiteles ember egyik legfőbb ismérve, hogy mer gyenge lenni, hibázni és bocsánatot kérni. Mivel nekem ez fontos, ezért én is igyekszem hasonlóan élni otthon és nem másképp a gyerekek között sem. Tapasztalatom szerint nagyra értékelik a gyerekek azt, hogy nem elérhetetlen magasságokból prédikáló felnőttként vagyok jelen köztük, hanem felnőttként, aki meghúzza a biztonságot nyújtó határokat, lehet vele beszélni, meghallgat, adott esetben kompromisszumkész és bocsánatot kér, ha elszúr valamit.
games-2801332_1920.jpg

Fotó: Pixabay

Véleményem szerint mindezek után beszélhetünk csak arról, hogy milyen lehetőségeink vannak pedagógusként a gyerekek egészséges önértékelésének alakításában. Két rendkívül meghatározó területtel szeretném kezdeni, ami az önállóságra nevelés és a problémamegoldás fejlesztése. Ne vegyük el a gyerektől azt az élményt, hogy ő már képes rá. Mert képes rá! Általában sokkal többre, mint amit elvárunk tőlük. Mondok egy szélsőséges esetet.

Nevezzük mondjuk Lacikának azt a kisfiút, aki egy átlagos hétköznapon A-ból B-be elakart jutni a csoportszobában, amikor egy szék az útjába került. Hogy miért érdekes ez a történet? Mert Lacika ahelyett, hogy kikerülte volna a széket… segítséget kért!

Azt gondolom, hogy nem nehéz kitalálni, mi mindent oldottak meg a szülei helyette, ami már réges-régen az ő kompetenciája lett volna. Persze van az ellenkezőjére is példa, amikor én már mozdulnék, hogy segítek a gyereknek, de addigra gond nélkül megoldja azt a helyzetet, ami még nem is lenne elvárható.

Ez lehet, hogy radikálisan hangzik, de mi a csoportban semmit nem csinálunk meg helyettük, amiről tudjuk, hogy ők már képesek rá. Semmiért nem cserélnénk el azt a végtelenül büszke arcot, amikor sikerül egy 3 évesnek levenni egyedül a pólóját vagy amikor a 6 éves hosszú-hosszú próbálkozás után végre be tudja kötni egyedül a cipőjét. Mindig igyekszünk csak annyi segítséget adni, ami feltétlenül szükséges nekik a következő lépéshez. Ezen kívül rengetegszer hallják tőlünk különböző kontextusban azt, hogy „Próbáld megoldani!” Pontosan tudják már, hogy segítünk, ha nem megy, ahogy azt is, hogy amíg nem próbálják meg, addig hiába várnak ránk.

A mindennapok forgatagában igyekszünk példaadással és minden egyéb lehetséges módon átadni nekik a tisztelet, a tolerancia és az elfogadás művészetét.

Ennek a három dolognak meg kell születnie a kapcsolatok minden szintjén: felnőtt-felnőtt, felnőtt-gyerek és gyerek-gyerek között egyaránt. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ez is egy olyan folyamat, amit életünk végéig gyakorlunk. Az elfogadás és az empátia alakítása érdekében a hétköznapokon bizonyos helyzetek kapcsán el szoktuk mondani a gyerekeknek, hogy mindenkinek más nehéz. Valakinek szót fogadni, valakinek odafigyelni a feladatra, valakinek pedig ügyesen számolni vagy gyorsan futni. Azt is hozzá szoktam tenni például, hogy nekem sokszor az nehéz, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Ezzel is azt tanítjuk nekik, hogy mindannyian mások vagyunk és ez így van jól.

dsc_0373.jpgMűvészetek Völgye - Beszélgetés Németh-Hargitai Míra óvodapedagógussal az egészséges önértékelésről
Fotó: Szabó Franciska

Amit még rendkívül fontosnak tartok, az az elegendő szabad játékidő biztosítása a gyerekek számára. Hiszen ez a legfejlesztőbb tevékenység ebbe a korban! Ahogy Vekerdy tanár úr is mondja: nem a fejlesztő játék vagy a játékos tanulás. Ha belegondolunk, ez az egyetlen színtér, ahol a gyermek igazán kompetensnek érezheti magát. Amint belép ebbe egy felnőtt -általában teljesen jó szándékkal-, akarva-akaratlanul elkezd valamilyen fejlesztő tartalmat belecsempészni a játékba. Az onnantól nem szabad játék. Persze van helye az együtt játszásnak is, de még mennyire! Még egy dolgot feltétlenül meg kell említenem, amit fantasztikus eszköznek és hatalmas lehetőségnek tartok ezen a területen.

Óvodapedagógusi pályám legelején már megtapasztaltam, hogy a legrövidebb út a dramatikus játékokon keresztül vezet a gyerekekhez.

Bármilyen hétköznapi rutin vagy komplex tevékenység vezetése során kerül elő egy-egy „mintha-játék”, a gyerekek szeme másképp kezd csillogni és egy szempillantás alatt belépnek az adott szituációba, a mese világába. A drámapedagógia segítségével ebben a fiktív világban foglalkozhatunk valós problémákkal és kérdésekkel. Véleményem szerint nagyon fontos, hogy a rohanó mindennapjaink forgatagában felnövő gyerekek minél több interakciót élhessenek meg társaikkal, legyen lehetőségük szabadon dönteni bizonyos helyzetekben és meg tudják tapasztalni azt is, hogy döntéseiknek milyen következményei lehetnek. Olyan gyerekeket szeretnék nevelni, akik felelősséget vállalnak magukért és egymásért, valamint akik fel tudják ismerni és ki tudják fejezni az érzéseiket önmaguk és a környezetük felé egyaránt. A drámapedagógiánál hatékonyabb módszert keresve sem találhatnék.

child-1522870_1280.jpg

Fotó: Pixabay

Hogyan érdemes dicsérni, illetve büntetni a gyereket?

A dicséretadás kapcsán fontosnak tartom, hogy ne a képességeikért vagy az intelligenciájukért kapjanak dicséretet, hanem az erőfeszítéseikért. A kitartásukért, mert bátrak voltak, mert annak ellenére, hogy nem sikerült, legalább megpróbálták, mert ugyan nagyon mérgesek voltak, nem ütötték meg a társukat és így tovább.

A büntetés helyett a következmény szót használnám inkább, aminek a jelentőségéről sokat beszéltem már. Hozzátenném, hogy a gyakorlatban ez nagyjából hogy néz ki nálunk. Nyilván rengetegszer hoznak a hétköznapok egyéni helyzeteket, de általánosságban az alábbi lépéseket szoktuk alkalmazni.

Először röviden, határozottan elmondjuk, amit kérni szeretnénk. Ezután meggyőződünk róla, hogy a gyermek hallotta a kérésünket és előre vetítjük a következményt ,amit be is tudunk tartatni. Ha ez továbbra sem teljesül, a következmény valósul meg. 

Megalázásról, kínos helyzetbe hozásról SOHA nem lehet szó. Többek között ezek azok a szituációk, amik felnőtt korukra is maradandó nyomokat hagyhatnak egy-egy emberben. Azt mondják, hogy az óvodás korból azokra a dolgokra emlékszünk, amik erős érzelmi töltetű események voltak. Bennem az ovis szerelmemen kívül két dolog maradt meg és mindkettő a szégyennel kapcsolatos. Egyszer sarokba állítottak, mert sokat beszélgettem ebéd közben. A másik pedig egy reggel, amikor véletlenül rajtam maradt a Pocahontasos pizsamafelsőm. Mivel a szégyen elkerülése az egyik legerősebb motivációnk, nagyon ingoványos ez a talaj. Lehet, hogy a konkrét körülményre nem emlékszünk, de a zsigereinkben marad valami és később egyedül vagy szakemberrel kutatjuk, hogy miért van bennünk túlzott bizonyítási vágy vagy éppen miért szorongunk teljesen indokolatlan dolgoktól. Szívesen mondanám, hogy ez szélsőséges eset, de sajnos nem az.

32827062d398c3bcebce44c02ac4fa3f_xl.jpgTéged állítottak sarokba? 
Fotó: Pixabay

...sokunknak van emléke a sarokba állításról. Erről mit gondolsz?

A konkrét sarokba állítást annyira nem tudom értelmezni. Az világos, hogy valaminek a következménye, de hogy miért kell egy sarokban állni háttal, az nem. A „büntetéseket” megpróbáljuk mindig csak az adott gyerekkel megoldani, nem pedig mindenki előtt kellemetlen helyzetbe hozni. Mivel x négyzetméteren szinte együtt élünk, sokszor elkerülhetetlen, hogy tudjanak ezekről a dolgokról. A sarokba állítás szerintem egy elég feltűnő dolog, de én egy kollégámról sem tudok, aki alkalmazná.

A gyerekek között is alakul az önértékelés, talán sokszor konfliktusok nyomán. Itt milyen pedagógiai eszközöket használtok?

Ez pontosan így van! Rengeteg dolgot tanulhatnak egy-egy konfrontáció során. Épp ezért természetesen nem oldjuk meg helyettük. Az egyéni bánásmódnak itt is érvényesülnie kell.

Ha ismerjük, hogy ki hol tart a szociális kompetenciák területén, tudni fogjuk milyen mértékben kell beavatkoznunk egy-egy szituációba.

Meghallgatjuk mindegyik oldalt és egymás felé fordítjuk őket. Arra bátorítjuk a gyerekeket, hogy helyettünk az adott társuknak mondják el, amit szeretnének vagy éppen nem szeretnének. Ha nem tudják megbeszélni, segítünk. De ezt is először meg kell próbálni. Ehhez hozzátartozik, hogy nem mindig sikertörténet a konfliktuskezelések vége, ilyenkor utólag igyekszünk átbeszélni, hogy mit lehetett volna másképp tenni.

dsc_0683.jpgMűvészetek Völgye - Beszélgetés Németh-Hargitai Míra óvodapedagógussal az egészséges önértékelésről
Fotó: Szabó Franciska

Mit gondolsz a keretekről és a szabadságok eltérő mivoltáról? Az óvodában egységes szabályokat tudtok alakítani, de a hozzátok járó összes gyerek, otthon teljesen más szabályrendszerben él… Milyen kihívást jelent ez a számotokra?

Azt gondolom, hogy keretek között tudnak és tudunk igazán szabadok lenni. A határ nélküliség bizonytalanságot, szorongást okoz. A biztonságérzet kialakításán túl a szokás- szabály rendszerek közti különbség áthidalása miatt fordítunk nagy hangsúlyt a be- illetve visszaszoktatásra a nevelési év elején és minden hosszabb szünet után, ezen kívül pedig nagyjából minden hétfőn. Ha nincs markáns különbség, könnyen alkalmazkodnak a gyerekek és pontosan tudják, hogy hol mit szabad és mit nem. Ahogy mi is tisztában vagyunk felnőttként azzal, hogy kivel szemben mit engedhetünk meg magunknak, úgy a gyerekek is teljesen tisztán látnak, éreznek – ha nem jobban – és aszerint viselkednek a felnőttekkel. Egyszerűen addig mennek el, amíg mi megengedjük.

Ha radikális különbségről beszélünk bármilyen területen, akkor a gyerek érdekében együttműködve a szülőkkel meg kell keresnünk a közös nevezőt. Ez sokszor nagy kihívás.

Emellett tudnom/tudnunk kell, hogy a gyermek nevelése elsősorban a szülők joga és kötelessége, az óvoda ebben kiegészítő szerepet tud vállalni. Ők az alap, mi arra építkezünk.

affection-1866868_1920.jpgFotó: Pixabay

A szülők mit tehetnek az egészséges önértékelés alakításában?

Erre azért nehéz válaszolnom, mert még nincs gyerekem. Ha lesz, majd mondom azt a bizonyos „Voltak elveim, aztán lett gyerekem…” szlogent, de addig maradnak az elvek. Tehát ezeket úgy mondom, mint aki egészen sokat látott már gyereket, szülőt, családot, de nem tudom azt, hogy ez a mindennapokban mennyire nehéz. Azért szeretném hangsúlyozni ezt, mert az egyik legnagyobb nehézség, a megfelelni vágyás miatt sokan rögtön védekező mechanizmusként feltételezik azt, hogy mi pedagógusok ítélkezünk felettük. Én azt gondolom, hogy ítélkezni egyrészt nincs jogom, másrészt a legkönnyebb dolog a világon. Megismerni, megérteni és megtalálni azt a pontot, amin keresztül el tudunk indulni a közös cél érdekében, sokkal nehezebb. Napi szinten küzdök ezzel én is, de sokszor már a próbálkozás és a pozitív attitűd is elég a másik félnek.

És akkor az elvek. Elsősorban legyenek  feltétel nélküli biztos bázisok a gyermekeik számára! Legyenek felelős szülők, akik tisztában vannak vele, hogy ezek a gyerekek egyszer felnőnek, barátok, házastársak és valószínű apák/anyák lesznek. Lesz munkájuk, ahol alkalmazkodniuk, elfogadniuk, tolerálniuk kell, kitartónak kell lenniük, a kudarcokból pedig fel kell állniuk. Meg kell tanulniuk véleményt alkotni, amit valahogy kommunikálni is érdemes. Ezen kívül számos egyéb szegmense van az életnek, amit most lehet megtanítani.

Azt gondolom, hogy nincs könnyű dolga a mai szülőknek. Ha hagyjuk, lassan versenyszféra lesz az óvoda is. Tényleg szüksége van az 5 évesnek a 3. különórára is, ami abból az időből megy el, amit a napi 8 óra óvoda után a családdal tölthetne? Ti nem láthatjátok, ezért mesélem el, hogy egy-egy hosszabb szünet után, amikor nincs óvoda, legtöbbször sokkal kiegyensúlyozottabb gyerekeket kapunk vissza.

Arra bátorítok mindenkit, hogy ne engedjetek a külső nyomásnak, az eredményorientáltságnak, ignoráljátok a versenynevelést!

Ezen kívül a kütyük kérdése az, ami mellett nem tudok elmenni annak ellenére, hogy erről félve nyilatkozom, amíg nem tapasztaltam a saját bőrömön, hogy a mai világban lehet-e nélkülük élni, legalább a gyerek első néhány évében. Rengeteg cikk, tanulmány születik a témában. Azon kívül, hogy függőséget okoz, depresszívebb és agresszívebb lesz tőle a gyermek. A fejlődő idegrendszerre rendkívül káros. Mi már most látjuk az egyik következményét, a figyelemzavart, ami a legtöbb gyereket érintő problémák között szerepel. A teljes tiltást nem tartom célravezetőnek, de a korlátozott kijelző előtt töltött időt és az ellenőrzött tartalmat mindenképp. Egy ideális világban mindezeket minél több szabad játék és szabad alkotás helyettesíti. 

child-3264751_1920.jpgFotó: Pixabay

Az egészséges önértékelés alakulását nagyban megnehezíthetjük azzal, ha olyan felelősséget rakunk a gyerekre, ami egyszerűen nem az ő kompetenciája. Kiválaszthatja, hogy a dínós vagy a markolós pólóba szeretne menni óvodába, de hogy a kánikulában hótaposóban vagy szandiban, azt nem. Eldöntheti, hogy a játék behozós napon a kislabdát vagy a szuperhőst hozza be, de hogy a bicskáját szeretné-e, azt nem (Megtörtént esetek). Keretek! Megint.

Ha piedesztálra emeljük a gyermekünket és minden apróság miatt örömtáncot járunk, azzal elhitetjük vele, hogy ő a legügyesebb, leggyorsabb, legokosabb. Mivel ez nincs így, ezért hamar csalódás lesz a vége.

Egy közösségben –még ha valamilyen csoda folytán nem is tudatják vele a többiek-, szembesülni fog vele, mert össze tudja hasonlítani magát másokkal.

Nehéz általánosságban mondani bármit, mert van akinek arra volna szüksége, hogy engedje kicsit gyakrabban egyedül elesni és felállni a gyermekét, van akinek pedig épp arra, hogy próbáljon egy picit érzékenyebben figyelni a kérdéseire, aprónak tűnő fájdalmaira. Amit minden esetben javasolni tudok, hogy beszélgessetek minél többet! Meséljetek minél többet! Hagyjátok minél szabadabban megismerni a világot! Hagyjátok őket hibázni! Hagyjátok nekik megélni a nehézségeket, a kudarcokat! Minél többször esnek el, annál többször fognak felállni.

Ami felülír körülbelül mindent, az az, hogy legyetek boldog szülők és amennyire csak lehet, élvezzétek a mindennapokat! A fenitek közül semmi nem olyan fontos, mint hogy megtanulhassa a gyermeketek rajtatok keresztül azt, hogy érdemes megismerni ezt a világot. Legyetek azok a bizonyos „elég jó” szülők. Semmi több.

dsc_0697.jpgMűvészetek Völgye - Beszélgetés Németh-Hargitai Míra óvodapedagógussal az egészséges önértékelésről
Fotó: Szabó Franciska

Hogyan alakítható ki a szülőkkel a hatékony közös munka?

Pályakezdőként, 21 évesen ez volt az egyik legnagyobb kihívás számomra. Visszagondolva nem egy olyan helyzet volt, ahol nem álltam ki kellőképpen az őszinte véleményem mellett. Utólag ezek nagyon bántottak. Úgy éreztem, hogy nem tettem meg mindent a gyerekért, mert nem vállaltam egy konfrontációt. Az évek alatt alakulok azért, de mindig van hova fejlődni.

Ahogy telt az idő, egyre jobban megismertük egymást a szülőkkel, látták a munkánkat, hogy hogy beszélünk a gyerekekkel, hogy kötődnek hozzánk és hogy tényleg mindent a gyerekek érdekében igyekszünk mondani vagy tenni.

Az együttműködések kapcsán mindig a megfelelő kommunikációt hangsúlyozzuk és ennek a jelentőségével abszolút egyetértek. Sietve hozzátenném azonban, hogy az egész csak egy technika, ha nincs mögötte őszinte tartalom. Elmondhatom konstruktívan a meglátásom egy adott problémával kapcsolatban, ha közben árad belőlem az érdektelenség vagy a megvetés.

Ha néhány összetevőt kell említenem a hatékony közös munka kulcsaként, akkor talán az ítélkezés nélküli elfogadást, az őszinteséget, a tiszteletet mondanám és persze a kommunikáció is nagyon fontos. És az idő, amíg kialakul a bizalmi kapcsolat! Ahhoz türelem kell. Mivel ez mind egymástól függ, nem hiányozhat semmi.

boy-428394_1920.jpgFotó: Pixabay

Milyen következményei lehetnek egy torz önértékelésnek?

Ennek a kérdésnek a részletesebb megválaszolását meghagynám a pszichológus kollégáknak. Azonban amit én gondolok, hogy az egészséges önértékelés nem a konstans boldogság állapotának a záloga. Ugyanúgy vannak mélypontok, kudarcok, fájdalmak, csalódások, de talán az a különbség, hogy nem borítanak meg annyira, vissza tudunk találni önmagunkhoz, helyt tudunk állni az életben.  

Nem hiszem, hogy létezik olyan, hogy valakinek semmi dolga nincsen saját magával. Mivel még nem született meg a tökéletes ember, ezért valószínű a mi szüleink is bukdácsoltak nevelőként.

Ha megkérdeznénk mit csináltak volna másképp, szerintem gond nélkül elkezdenék sorolni, ahogy jó eséllyel nekünk is lesz egy ilyen földig érő listánk. Az önértékelésünk nem egy megváltoztathatatlan, velünk született tényező, hanem egy olyan alkotóeleme az életünknek, ami alakítható. Érdemes vele foglalkozni, mert mindenre hatással van. Arra, ahogyan a világot látjuk, a baráti kapcsolatainkra, a társkapcsolatainkra és arra is, ahogyan a gyerekeinket neveljük. És kezdődik minden elölről…

Te mit gondolsz az egészséges önértékelésről? Írd meg kommentben!

fb0.png

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturkrimo.blog.hu/api/trackback/id/tr6615011594

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

nbnevtelen-3.png

Utolsó kommentek

youtubelogo.png

Partnereink:

856-muveszetek-volgye-fesztival-kapolcson.png

Blog ajánló:

 nevtelen-2.png

 

22046773_1874939385856143_161284196468835608_n.png