Kultúr Krimó

A hatalom mindenkor téma az emberek között. A hatalomvágy már kicsi korban elkezd kialakulni. Hiszen a gyerekek is egy pillanatra megrészegülnek a tudattól, hogy övék az irányítás egy adott helyzetben. Hát még a felnőttek…! Erről is szól Milo Rau két évvel ezelőtt bemutatott rendezése, a Five Easy Pieces, amit a Trafóban játszottak.

Fotó: Phile Deprez / www.trafo.hu

Milo Rau előadásában nincsenek fő- és mellékszereplők. Játszó, a színészet iránt érdeklődő gyerekek vannak a színpadon. És egy felnőtt. A genti CAMPO művelődési központtal együttműködve készített darab témájaként egy egyáltalán nem gyerekbarát, sőt, Belgium és a világ szempontjából is megrázó eseményt választott a neves svájci rendező.

Marc Dutroux, az egyik legismertebb bűnöző, pedofil gyerekgyilkos élettörténetét mutatja be öt epizódon keresztül.

A valódi dokumentumok és interjúk alapján készült történeteket a gyerekek keltik életre a színpadon. Ők beszélnek Dutroux apjaként, az ügyben nyomozó rendőrként, a gyermeküket elveszített szülőként vagy éppen az egyik elrabolt kislány levelének felolvasójaként, hosszú monológ formájában.

Milo rendezése a párhuzamok rendezése. Az előadás keretes szerkezete biztosítja a legfőbb párhuzamot, ugyanis a nézők egy gyerekszínész castingba csöppennek bele. Az egyetlen felnőttként a casting directort játszó Peter Seynaeve alapvetően kedvesen, ám távolságtartóan, olykor kifejezetten cinikusan instruálja az ilyen-olyan módon tehetséges jelentkezőket..

Fotó: Phile Deprez / www.trafo.hu

Irányítja őket, hatalma van felettük a casting folyamán, ahogyan Dutroux is hatalmat gyakorolt az elrabolt, majd meggyilkolt gyerekek felett. Ez a párhuzam, valamint a gyerekek kiszolgáltatottsága főleg abban a jelenetben éleződik ki, amikor Seynaeve megkéri a 13 éves lányt, hogy a levél felolvasásához vetkőzzön le. „Tudod, ahogyan a próbán is!”

És a kislány, ha nem is meztelenre, de alsóneműig megteszi, engedelmeskedve a direktor instrukciójának. The show must go on. A többi gyerekszereplő mint stábtag és mi, nézők pedig csak nézzük, és nem teszünk semmit.

A borzalmas, akár gyerekekkel kapcsolatos bűncselekményeket is legtöbb esetben csak nézzük a tévében vagy az interneten – ülve, passzívan, mindenfajta tettleges reakció nélkül. Erre a passzivitásra reflektál a darab azáltal, hogy a gyerekek arca közeliben látszik a vásznon is, miközben monológjukat mondják.

Fotó: Phile Deprez / www.trafo.hu

Milo Rau rendezésében a gyerekek biztonságban vannak, teljes az összhang köztük és a felnőtt színész között, éppen ezért a hatalomgyakorlás hitelessége a „gyakorlatban” kicsit sántít, ha elméletben amúgy abszolút meg is állja a helyét. Ám éppen ez a színház adta biztonság segít nekik abban, hogy ezt a szörnyű témát „játéklehetőségnek”, a színpadon való szereplés eszközének fogják fel, és ne sérüljenek.

Minden gyerek önmagaként, önmagát játszó énként van jelen a színpadon.

Ily módon a rendezés a színház mint eszköz és használati tárgy használatáról is elgondolkodtat minket.  Okosan felépített, nem túlhevült, de nem is érzelemmentes színházesztétika ez, amely finoman egyensúlyoz a szubjektivitás és a ráció között.

Milo Rau rendezése ugyanakkor az (ön)reflexió rendezése is. Minden gyerek monológja előtt látunk egy bevezetésként szolgáló kis epizódot, amely az élettörténet megfelelő kontextusába helyezi a monológ szövegét. Itt is a párhuzamos látásmódot kínálja nekünk Rau: a vásznon a felnőtt színészek játékát látjuk, ezzel egy időben élethű, egy az egyben való másolását pedig a gyerekek játéka révén kísérhetjük végig. Színház és film, gyerek és felnőtt, vetített és valós mosódik össze.  A rendező ezzel az ötlettel okosan és finoman reflektál arra, hogy nézőként ugyanazon eseményhez hogyan viszonyulunk, ha filmben, és hogyan, ha élőben látjuk azt. Egyben a gyerekekkel kapcsolatos nézői reakcióra is utal: ugyanazt az eseményt máshogyan nézzük filmen vagy színpadon, ha gyerekek adják elő.

A gyerekek jelenléte ösztönösen manipulál minket, hiszen olyankor nem (elsősorban) a jelenetet, hanem őket figyeljük. A manipuláció tényének tudatában ad olyan instrukciókat Seynaeve, mint a sírás, a lassabb beszéd és társai.

E tény tudatában áll ki a félig indonéz kislány énekelni a színpad elé, mikrofonnal, reflektorfényben. Már-már szégyelljük magunkat, hogy ennyire átláthatóak és kiismerhetően egyszerűek vagyunk.

Fotó: Phile Deprez / www.trafo.hu

A casting- ily módon az előadás is – az egyik kislány kedvenc meséjével ér véget. Mese a fiatal marionett báburól, aki csak azután láthatott igazi, általa már sokszor elképzelt felhőket, miután kidobták a szemétdomb tetejére. Itt csempész be kicsivel több érzelmi kötődést (az egyébként a történet borzalmával ellentétben) higgadt előadás. A végkicsengés ily módon nemcsak széppé, hanem okosból bölccsé teszi az előadást:

bármilyen szörnyűség is történik a világban velünk vagy a szemünk láttára, gyerekkel vagy felnőttél, a legkilátástalanabb helyzetben is lehet a pislákoló fényt látni.

Ha kitartóan játszod a zongoragyakorlatokat, bármily nehéz is, de egyszer eljutsz Liszt művének eljátszásáig.

Fotó: Phile Deprez / www.trafo.hu

Ahogyan Milo Rau színházivá tett gyakorlataival eljuthatunk ahhoz az állapothoz, amikor nem versengünk, csak játszunk. Nem akarunk hatalmat gyakorolni senki felett, csak együtt létezni. Nem dőlünk be a fogyasztói társadalom és a média manipulációs trükkjeinek. És bármily szörnyűség láttán nem elfordulunk, hanem felpattanunk a székről, és visszahúzzuk a kislányra a pólóját.