Annak ellenére, hogy nem ismerem tüzetesen a Centrál Színház törzsközönségét, elsőre úgy festett, azon a februári vasárnap estén nem én voltam az egyetlen, akinek a rendező neve is elég volt ahhoz, hogy őrült tempóban lásson neki jegyekért lobbizni az új Alföldi darabra.
Fotó: Horváth Judit
Nyakig Nemzeti Színház nosztalgiába öltözve érkeztem meg - hiába az eltelt évek, hiába, hogy sok Lear lefolyt azóta a Radnóti színpadán, de ha Alföldi, akkor Nemzeti és ha AlföldiNemzeti, akkor mazochizmus, melodráma, bús néplélek, létkérdések. Ehhez képest gyanús lehetett volna - kisvártatva lett is-, hogy a darab egy semmibe meredő falon kívül semmiféle díszletet nem használt.
Fotó: Horváth Judit
Hamar világossá vált az is, hogy a rendezőnek mostanában önmagáról nem a halál-dráma-vérkönnyek jut eszébe, amikor Ibsen-t állított színpadra, hanem sokkal inkább egy középhaladóknak szánt kortárs norvég opera adadgio tétele - vagy bármi, ami lassabban halad, mint az M3-as metrópótló busz egy adventi késő délután.
Végső soron mindannyian megkaptuk, amire a darab felszínes és a rendező alaposabb ismeretében számíthattunk, mindössze sokkal lassabban kibontva, mint bármi, amit mostanában láttam.
Fotó: Horváth Judit
Annak ellenére, hogy a darab nem futott sokszor mire én láttam, mégis minden építőkocka a helyére került: Básti Juli mellett Gáspár Tibor és Gáspár Sándor is otthonosan mozgott a szerepében, a díszlet és a fények mind kerek egészként fogták keretbe a történetet - de mégsem tudtam megkapaszkodni a darab hangulatában. Indulat nélkül állíthatom, hogy aki mazochista pillanataiban úgy érzi, hogy nem elég számára egy hatrészes svéd krimi, az a Kísértetek megtekintése után percnyi gondolkodás nélkül nyúlna a vodkás üvegért. Valami mégis hiányzott.
Fotó: Horváth Judit
Arra ébresztett rá ez a darab, hogy mennyire fontos nekünk laikus nézőknek, hogy valamibe belekapaszkodhassunk amikor beülünk egy színdarabot megnézni. Szinte bármi lehet ez a valami: egy rokonszenves karakter, egy saját életünkben már sokat rágott konfliktus - vagy akár elvontabb dolgok is: egy életkor, egy hangulat, egy ritmus. Ha ezek közül egyiket sem kapjuk meg, akkor pedig marad a tétova vállvonogatás, hogy a tökéletes miért nem elég jó, és hogy hová lett a valami - mert a Nemzetinél még megvolt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
