“Mindennek külsõ és belsõ íve --
melyik a visszája, melyik a színe?
van-e harmadik ív: árny nélküli fény?”
Weöres Sándor: Mi van a héj alatt?
Egy barátom azzal a felkiáltással ajánlotta a pécsi avantgárd kiallítást, hogy “rég nevettem ennyit egy kiállítás közben”, nem kis meglepetésemre semmi túlzás nem volt az állításban. Ami viszont még ennél is jobban tetszett a Ludwig Múzeum kiállításában az a megkérdőjelezhetetlen aktualitása volt: a művészi kifejezési módok és a felvetett egzisztenciális és társadalmi kérdések mind-mind olyanok, mintha nem negyven éve, hanem tegnap tették volna fel azokat.
A kiállítás a (többé-kevésbé) hetvenes években aktív pécsi avantgárd műhelyének öt jeles alakja: Ficzek Ferenc, Halász Károly, Kismányoky Károly, Pinczehelyi Sándor és Szíjártó Kálmán munkáiba enged betekintést. A teljesség igényével nem csak a legváltozatosabb módszerekkel alkotott munkákat látjuk, hanem betekintést nyerünk az alkotói folyamatba, a műhelymunka nehézségeibe, a csoport közösség- és közönségszervezési munkáiba is.
A laikus szem számára is világos, hogy a műhely tagjai minden elérhető, és korábban elképzelni sem mert módszerhez magától értetődő természetességgel, és a közlésvágytól hajtott bátorsággal nyúltak. Így jöhetett létre például Halász Károly Privát adás című sorozata is, ahol a televízió köré rendezett performanszban a tévé készülék saját jogú szereplővé válik: az alkotó bekeni habbal, gyertyát gyújt benne, meztelenül átmászik a hiányzó képernyő helyén. Úgy játszik a tér, az érzékelés és a művészi önkifejezés formáival, hogy a néző észrevétlenül maga is befogadóból alkotóvá válik a performansz követése közben.
A kiállítás igyekezett az alkotók által megvalósított minden önkifejezési formába bepillantást engedni, de ezek közül kiemelkedtek a szinte egész emeletet kitevő op-art festmények. Az óriási zománctáblákat a szakértők a pécsi avantgárd egyik védjegyeként tartják számon. Lantos Ferencen keresztül az öt alkotó mindegyikére nagy hatást gyakorolt a geometrikus kifejezésmód, a minták, a színek és a méretek szabad kezelése.
Pinczehelyi Sándor egymásra halmozott macskakövei, a kádári kultúrpolitikát karikírozó “támogatott, tűrt, tiltott” T betűi, a begipszelt, lefelé mutató ujj, a kifejezéstelen arccal tartott sarlója és kalapácsa ébresztett rá először, hogy mekkora kockázatot vállaltak ezek a fiatal emberek, azért hogy a művészet eszközével ne csak gyönyörködtessenek, de az utókor számára is jelet hagyjanak.
Fotó: Ságodi Szabolcs
A pécsi műhely másik jellegzetes technikája a land art, vagyis a természeti környezet művészi újraértelmezése. Az alkotócsoport következetesen végigvitt projektei elgondolkodtattak: kétlem, hogy van olyan közeg, amely megakadályozta volna a csoport művészi önkifejezési törekvésének felszínre törését. Sőt, az a gyanú ébredt bennem, hogy a pécsi műhely tagjai egy sötét szobában egy doboz gyufa és egy fehér papír segítségével is képesek lettek volna máig ható érvényű műveket alkotni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
