Kultúr Krimó

Legújabb 12 részes interjúsorozatunk során hónapról hónapra olyan emberekkel fogunk elbeszélgetni, akik a kultúra, az alkotás, és az önkifejezés legkülönbözőbb pontjain állnak. Célunk, hogy más-más szemszögekből megismerjünk olyan látótereket, önkifejezési eszközöket, vagy gondolkodásmódokat, amelyek értékteremtőek. A második évadban oktatókkal, mesterekkel, tanítókkal beszélgettünk, akik a korábbi évek során megszerzett tudás átadására, a jövő generáció kiépítésével foglalkoznak.

Nagy öröm számunkra, hogy a második évadba vághattunk a Kultúr Atlasz során. Az eddigiektől eltérően, idén tanítókkal és mesterekkel beszélgetünk, ráadásként pár kérdés erejéig videóformában is láthatod ezentúl az interjúalanyokat. Az idei évet Dr. Pintér Borbálával kezdjük, aki megszállottan lubickol az irodalom végtelen óceánjában. Ahogy ő mondja, irodalomtanárnak lenni nem csak hivatás, hanem az "őrület" egy formája. 

Mit jelent számodra az, hogy tanár vagy?

Hát ez egy misszió. Elkötelezettség, elhivatottság, az őrületnek valamilyen formája. (nevet)

Igazából ez ma nem egy nagyon elismert szakma, eléggé meg van nehezítve most a tanárok dolga, sok szempontból. Kevés visszajelzés, elismerés övezi a szakmát. Én viszonylag nagy közösség számára mutatok gondolkodási modelleket. Az irodalom szerintem arra nagyon jó, hogy megmutasd, hogy egy történet több nézőpontból is lejátszódhat. Ezek a különböző látószögek, teljesen más-más történetet adnak. És ha ez nem reked meg az irodalom óra szintjén, hanem lejjebb tud szivárogni, az egyén belsőjévé válik, akkor pedig kiderül, hogy ez a szemlélet az együttéléshez és a toleranciához elengedhetetlen.

Fontos, hogy mielőtt lehülyéznéd a másikat, végiggondold, hogy abban a szituációban, számára hogyan is nézett ki az egész dolog. Ezáltal magatartásmintákat is tanítok. Az irodalom ehhez remek terep, mert rengeteg szöveg közül lehet válogatni, ebből a szempontból könnyű a magyar tanár dolga.

…élesen él gyerekkoromból, az irodalom tankönyvből, amikor le volt írva, hogy mit is gondol a költő.

Igen, de ez már végtelenül avitt. Ma már tényleg nagyon sok „felvilágosult” magyar tanár van, aki a valódi műértésre, irodalomértésre épít. Nyilván régebben gyakori volt, hogy a magyar tanár megmondta, hogy a mű mit is jelent, de ma már ez nem annyira jellemző. Most azért az a meghatározó törekvés, hogy az olvasót mozgósítsuk, segítsük abban, hogy minél közelebb tudjon kerülni egy műalkotáshoz, és minél jobban megértse azt.  Egy magyar tanár abban tud segítséget adni, hogy egy diák minél összetettebben tudjon az eléje kerülő műalkotásról gondolkodni, és róla érdemben nyilatkozni. Ráadásul, hogy meg tudja érteni, hogy a műalkotás számára éppen mit jelent, és mit jelenthetett annak idején. Ezért van szükség az irodalomtörténeti ismeretekre, hogy megértse az ember, hogy az akkori körülmények között, milyen kérdésekre vagy problémákra adhatott választ az adott mű.

A tanár sokszor elsőre érthetetlennek tűnő szövegtenger, katyvasz elé állítja a tanulót. Ebbe a szituációban kell segítséget nyújtani, hogy fel lehessen dolgozni az adott anyagot. Amikor pedig az ember közelebb kerül a műalkotás megértéséhez, akkor önmaga megértéséhez is közelebb kerül.   

Milyen kihívást találsz a tanításban?

Az irodalomban az a nagyon jó, hogy teljesen máshogy értesz meg egy művet tizennyolc évesen, huszonnyolc évesen, harmincnyolc évesen. Ez marha izgi! Ha emlékszel arra, hogy mi volt a gyermekkorod legmeghatározóbb regénye, és utána találkozol vele felnőtt fejjel is, lehet hogy, rájössz; huh, ez nem is olyan jó. Ezért rajongtam? Ahogy a két értelmezésed összeütközik, egy kicsit szembesülni fogsz önmagaddal, és hogy mennyire sokat változtál.

Én mindig tiszta szövegből tanítok, ami azt jelenti, hogy nincsenek előre megírt vázlataim. A legfontosabb számomra, hogy a gyerekek mit gondolnak. Az ő felvetéseik következtében számomra is folyamatosan meg tud újulni egy szöveg.  Ez marha jó!

Mi az, amit úgy gondolsz, hogy az egykori irodalomtanáraidtól tanultál?

Nagyon sok jó és hasznos dolgot tanultam, amit szóvá is szoktam tenni, mert azt hiszem a tanári szakmában ez az egyetlen pozitív megerősítő visszajelzés.

Nekem is egy csomó meghatározó mesterem volt, és én is egy csomó mindenkitől tanultam. Volt egy tanárom, Czibula Kati, akihez öt félévet jártam. Tőle rengeteg mindent tanultam. Azt a fajta elhivatott irodalomhoz való fordulást, tőle láttam először. Ő nemcsak szövegeket tanított meg olvasni, értelmezni, hanem mivel művészettörténész is, képeket is elemeztünk. Emlékszem arra, amikor egy Watteau-képet néztünk, beszélgettünk, és hirtelen leesett a tantusz.

Akkor tanultam meg képet látni.

Azóta persze fejlesztem ezt a készségemet, és most is bele vagy őrülve és szeretve a képek nézésbe. Ezzel persze nem vagyok egyedül. A mai generációt is képek veszik körül. Ezért sok esetben megfordítom az irodalomórának a szokásos rendjét, és képeken keresztül tanítom a szövegeket. Érdekes  végignézni, hogy ugyanaz a történet, legyen mondjuk a Paris almája, hogy jelenítődik meg a különböző képzőművészeti korokban. Ezeken keresztül nagyon sok mindent meg tudok tanítani. A történetek sokszor például olyan fontosak, hogy azokat fizikálisan is meg kell jeleníteni, ráadásul ki is állják az idő próbáját. De képeket nemcsak nézni lehet, hanem készíteni is, s ilyenkor végignézhetjük, hogyan alakul ki egy kép, milyen módon jön létre, és így könnyebb rájönni, hogy az adott esetben egy másik mit jelent, vagy hogyan fejthető meg. Inkább ilyen rejtvényfejtős módon tanítok meg képeket nézni, ami iszonyatosan jól működik.

Lehet szidalmazni a jelenkori tankönyveket, de szerintem tankönyvírónak lenni minimum polihisztorság. Ez egy nagyon-nagyon nehéz feladat ma. Hibákat észrevenni mindig könnyebb, mint létrehozni hibátlan dolgokat. Viszont a mostani tankönyvekben nagy képanyag van, ami azért kicsit segíti a munkámat. De sokszor engedem, hogy a képeket megnézzék a telefonjukon, hogy ott a részeltekre is rá tudjanak közelíteni. Ez nagyon sokat segít a műalkotás megértésében.

Mik azok a pillanatok, amikor azt érzed, hogy „na, ezért szeretem ezt csinálni”!

Ilyen nagyon sok van! Azért is csinálom még mindig. Néha úgy szoktam magam érezni, mint amikor a koncerten leugrik a frontember a tömegbe, és a közönség kézről-kézre adja. Nekem is vannak ilyen élményeim, amikor elmegyek egy osztálytalálkozóra, és azt mondják a szupersikeres volt tanítványaim, hogy az alapvető attitűdöt tőlem tanulták. Egy tanítványom nagyon jól összefoglalta, de nem biztos, hogy vissza fogom tudni idézni…

Az tanulta tőlem, hogy képes nekiveselkedni és megvizsgálni az adott problémát több oldalról is, egészen addig, kitartóan, amíg rá nem jön a megoldásra, és azt utána meg is tudja fogalmazni.

Ilyenkor szoktam mondani, hogy akkor én már meg is halhatok. Kritikai gondolkodásnak is lehet ezt nevezni. Ha ez beépül, onnantól kezdve minden oké. Onnantól kezdve teljesen mindegy, hogy mit olvas, vagy mit lát, mert belsővé tétetik ez a világlátás, és akkor működik minden.

Persze az is fontos, hogy ne csak tudjanak, hanem merjenek is. Azt hiszem, ez fontos része a tanításomnak. Mindenki gondolkodik, és mindenki gondolata egyenrangú, csak ki hol van elakadva a kifejezésben. Valaki könnyen elmondja, hogy mit gondol, hisz ő az osztály középpontja, és persze szereti, ha rá figyelnek. Aki meg introvertáltabb, és bizonytalanabb, és még a nyelv is alakulóban van a számára, az nehezen tudja megformálni. Nekem az a győzelem, ha belőlük ki tudom énekeltetni, hogy mit is gondolnak és elkezdenek egymással vitatkozni. Az az a pont, amikor nincs már rám szükség. Amikor érdemi vitát folytatnak egymással, ordenáré ordítozás nélkül. A normális kritika megfogalmazása igen nagy dolog. Ilyenkor úgy érzem, minden klappol. Aztán persze jön a másnap, és könnyen lehet, hogy, olyan az óra, mintha a fogammal kéne elhúznom egy kamiont.

Vannak nagyszerű pillanatok, azt hiszem, ha ezek nem lennének, akkor nem tudnám ilyen lelkesen csinálni.

Mit gondolsz, 2017-ben mit érdemes olvasni? Előbb említetted, hogy a kritikus gondolkodás a legfontosabb. De ha eléd áll egy fiatal, mit ajánlanál neki olvasásra szívesebben, Harry Pottert, vagy Homéroszt?

Mindkettőt! Homéroszt olvasni nagyon jó. De tényleg, elképesztően jó! Nagyon szeretem az eposzokat, és szeretem ezt a fajta nyelvet. Abban a hitben ringatom magamat, hogy meg is tanítom a gyerekeket Homéroszt olvasni. De nincs bennem valamilyen előíró lista. Ilyen szempontból nagyon megengedő vagyok. Én ugyanúgy támogatom, hogy járjanak Slam Poetryre, ami a költészet mai megjelenése,  vagy hogy olvassanak Alkonyatot. Ezeknek is megvan a szerepük és helyük. Persze, vannak nyilván kötelező olvasmányok, de azok köré is ajánlok egy csomó dolgot, amit érdemes olvasni. Ezek mindig kapcsolódnak valamilyen formán az adott szituációhoz, az óra egyes részleteihez. De nincs bennem egy lista. Jó, persze van a must read, de az nekem az, de azért Ottlik nélkül nem érdemes élni! (nevet)

Ő például nekem nagyon fontos, és pontosan ezért sokkal nehezebben is tanítom, mint azt, ami távolabb áll tőlem.

Azt hogy én mit ajánlok, az az én ízlésemet tükrözi vissza. Nekem pont az a lényeg, hogy a másik megtalálja, hogy számára mi a fontos, és hogy be tudjon menni egy könyvtárba, könyvesboltba, és ott tudjon tájékozódni.  Lista helyett inkább magát a vágyat keltem fel. De ez nemcsak vágy, hanem bátorság is. Arra gondolok, hogy nemcsak a színes ponyvához nyúl hozzá, hanem már hozzá mer nyúlni valami keményköteteshez is.

Fotó: Ságodi Szabolcs

Neked mi van mostanság az éjjeliszekrényeden?

Persze Ottlik, a Próza, az Iskola a határon. Van egy Kemény István kötet, mert arra kíváncsi vagyok. Esterházy. Egy József Attila kötet, mert az mindig ott van. Ott van az új Ulickaja regény, amit elkezdtem olvasni, 800 oldal, de még nem jutottam a végére, ellentétben a 96 éves nagymamámmal, aki három nap alatt kiolvasta, ő a csúcstartó az egész családban, de lehet, hogy Budapesten is. Van ott még egy Gyenge Zoli által írt könyv, a Kép és mítosz, pont, azért amiről korábban beszéltem. Mitológiai képek értelmezésével foglalkozik, ráadásul ő filozófus, tehát többféle művészeti ág és bölcselet találkozása ez. Mondjuk ezt már kiolvastam, és ronggyá is gyűrtem.

Eszembe jutott egy sztori, amikor egyszer az iskolában a könyvtárból jöttem le a lépcsőn miközben olvastam a Mester és Margaritát, és egy kollégám megkérdezte, hogy mit csinálok?

Hát, az otthonomban keresem a zoknimat. – feleltem.

Épp egy mondatot kerestem a könyvben, ami annyira közel van hozzám, annyira természetes közegem, hogy olyannak érzem, mint a saját házamat, otthonomat, amiben keresem az épp elveszett zoknimat.  

Neked mi a véleményed az irodalom helyzetéről? Válaszodat hagyd kommentben!